Századok – 2003
TANULMÁNYOK - Erdélyi Gabriella: Gyónás és áldozás a késő középkorban 525
GYÓNÁS ÉS ÁLDOZÁS A KÉSŐ KÖZÉPKORBAN 545 hányan, akiket — Mindszenti Lukáccsal ellentétben — kevéssé aggasztott, hogy az ellenségeskedés fennállta miatt húsvétkor nem áldozhattak. A méreg vételének félelme érthető módon erősebb volt annál a szempontnál, hogy ezáltal kívül rekedtek az áldozásban egyesülő rituális közösségen. A gyónás szintén a szakrális közösség rítusa volt bizonyos tekintetben: a nagyhéti sorban állás idején ugyanis sokan szem- és fültanúi lehettek a titkosnak szánt eseménynek, amelynek leglátványosabb része az volt, amikor a feloldozás szavai közben a gyóntató a kegyelemátadás aktusaként kezét a gyónó fejére tette, végezetül pedig megáldotta.11 9 Aki ebben nem részesült, annak folt maradt becsületén, s titkos bűne elválasztotta a feloldozottak közösségétől. A gyónás és az áldozás egyaránt a szakrális közösséget rendező (integráló-elválasztó) intézményként működött. Az áldozás ugyanakkor a „kézzelfogható" közösség életében is szerepet játszott: elutasítása az ellenséges viszony, a részvétel — a bírák előtti egyezséget megerősítő kézfogáshoz hasonlóan120 — a megbékélést kinyilvánító és megpecsételő rítus színében tűnhetett fel. c) „Ahogyan mondottuk, nem a paptól, nem a te cselekedetedtől függ, hanem egészen a hitedtől, amennyit hiszel, annyid van." (Luther, 1519) Az oltáriszentség és a bűnbocsánati rendszer, az ehhez kapcsolódó üzenetek és szertartások a korabeliek szakrálishoz és egymáshoz fűződő kapcsolatai megteremtésében és szabályozásában fontos szerepet játszottak, még ha nem is mindenki egyformán cselekedett: ritkán vagy gyakran, a látszat kedvéért vagy lelki szükségletből gyóntak és áldoztak. Késő középkori jelentőségüket visszamenőleg az is igazolja, hogy ez a két szorosan összekapcsolódó kérdéskör alkotja majd a 16. századi hitújítók kritikáinak és támadásainak, majd pedig új teológiai rendszerének fókuszát. Luther és hívei ugyanis elsősorban nem a papi visszaéléseket és a népi babonákat, hanem magát az egyházi dogmát és az ebből eredő gyakorlatot ostorozták. 1518-ban így ír az ágostonos teológus a gyónás addigi és általa ajánlott módjáról: Súlyosan vétkeznek azok, akik az oltáriszentséghez abba a szalmaszálba kapaszkodva járulnak, hogy meggyóntak, hogy halálos bűnükről nem tudnak, illetve imáikat előre elvégezték és felkészültek. Mindezek maguk ítéletére esznek és isznak, mivel ezen dolgok által nem lesznek méltók és tiszták, hanem inkább e tisztaságba vetett bizalom által csak jobban beszennyeződnek. Ha azonban hisznek és bíznak abban, hogy itt elnyerik a kegyelmet, ez a hit egyedül tisztává és méltóvá teszi őket, mely hit nem e cselekedeteken alapszik, hanem a legtisztább, legszentebb és legszilárdabb krisztusi igén: Jőjetek hozzám mindiwájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.1 1 Luther a gyónást mint tisztító rítust, mint az áldozásra történő felkészülést elutasítva (de magát a fülbegyónást még fenntartva) a szentség működésének A veszprémi egyház i. m. 57. Vö. W. ü. Myers: i. m. 47. skk. A kézrátétel szertartására egyéb szituációkban ld. Szimbólumtár. Szerk. Pál József-Újvári Edit. Budapest, 2001. 268. 120 Ld. a becsületbíróság ítéletét kövendi Székely Miklós és Nelepeczy Ferenc ügyében, 1516: „Easdem partes ad talem pacis et concordie deduxissemus [...]. Athyanak és fynak, es zenthleleknek Newebe, amen. [...] meg mondott wraymmal egyethembe, akaryok, lelthewk, es Mongyok, hogh Mynd keth fel, Echersmynd, Eghmasnak kezeth adwan, Eghmasnak myndembewl meg Bochyassanak Es Jnneththowa, yo bekessegben Eghmassal Ellyenek." Középkori leveleink i. m. 32. A jogi aktusoknak szimbolikus cselekedetek — köztük kézfogás — révén történő hitelesítésére, megerősítésére kora újkori példákon ld. Sz. Kristóf Ildikó-. A számoktól a [jogi] szövegekig: alfabetizációtörténet, olvasástörténet vagy kommunikációtörténet? Acta Papensia 2 (2002) 3-29, 10-11. 121 1518, Instructio pro confessione peccatorum. WA I. 258-265, 264. VÖ. 1518, sermo de digna preparatione cordis pro suscipiendo Sacramento Eucaristie. Uo. 329-334, 330-331.
