Századok – 2003
TANULMÁNYOK - Erdélyi Gabriella: Gyónás és áldozás a késő középkorban 525
536 ERDÉLYI GABRIELLA étel és ital fogyasztását követően".6 4 A hívek és a papság által egyaránt megkövetelt szabályok betartása azért volt fontos, mert ez az istentiszteletek celebrálóinak, a szentségek kezelőinek testi és lelkiállapotát befolyásolta. A szentkirályi plébános ezt pontosan meg is fogalmazta: „saját házában látta, hogy Antal fráter három napig nem zsolozsmázott, s amikor misézni akart az ő templomában, látván és tudván, hogy mennyire alkalmatlan erre, nem engedte meg neki."65 Az pedig a falusi alsópapság normaismeretén túl immár normakövetésére is utal, hogy a Körmend környéki plébánosok — amint a kihallgatáson elmondták — gyakran gyóntak az ágostonosoknál.6 6 Komolyan vették tehát azt az előírást, hogy halálos bűnben lehetőség szerint ne misézzenek.6 7 „Minden szentség kárára van azoknak, akik méltatlanul kezelik, s következésképpen azoknak is, akik méltatlanul veszik magukhoz; viszont a javára válik azoknak, akik az előbbiek által méltó módon veszik fel, mert a szentségek magukban foglalják a szentlelket, akit jeleznek, s így adják meg a kegyelmet" -magyarázza (Szent Ágostonra hivatkozva) Temesvári Pelbárt a szentségek automatikus hatékonyságának dogmáját több helyen is írásaiban.68 De vajon milyen logika, megfontolás húzódott a hívek szabályos rítusvégzésre vonatkozó elvárása mögött? Ok is papjaikért aggódtak netán? Ennél valószerűbb annak feltételezése, hogy őket elsősorban inkább saját jólétük foglalkoztatta: a szakrálishoz való kapcsolat méltatlan közvetítői — vélhették — számukra többé nem segítséget jelentenek, hanem veszélyt hordoznak. Vagyis a hivatalos teológiai értelmezéssel ellentétben úgy gondolták, hogy a papság vétkei az általuk kezelt szentséget és egyúttal a véle táplálkozót is megfertőzik. E veszély legkézzelfoghatóbban természetesen az oltáriszentségben jelentkezett, ahol a pap volt az, aki a rá ruházott hatalommal a kenyeret és a bort Krisztus testévé és vérévé, az isteni kegyelem hordozójává változtatta. A hívek pedig ezt követően az ő kezéből vették magukhoz, amit elkészített. A szentséget kiszolgáltató pap vagy saját méltatlanságuk esetén ezt pedig úgy tekintették — legalábbis nehéz másként magyarázni a körmendi tanúk magatartását —, mint ha mérget vennének magukhoz. (Ami azért nem egészen egyenlő azzal, hogy az egyház is inkább az áldozás mellőzését, semmint a szent ostya halálos bűnben 64 A veszprémi egyház i. m. 71. 65 BAV Barb. Lat., vol. 2666, fol. 77r. Vo. az egyházmegyei zsinatok rendelkezésével: „Et nullus prius nisi dicto vei audito matutino et prima officio missam dicat." A veszprémi egyház i. m. 71. 66 Pl. a hollósi plébános: „se habuisse aliquam conversationem cum dictis fratribus Augustinensium tam in dicto claustro, quam extra claustrum, et etiam in domo sua in loquendo et bibendo, et aliquando visítandó monasterium etiam pro confessione facienda". BAV Barb. Lat., vol. 2666, fol. 77v. A halastói plébános: „se scire, quatenus vidisset et etiam audivisset, quoniam ipse testis tum pro sua confessione facienda, tum etiam pro aliis rebus suis solitus ftierat aliquando visitare ecclesiam Beate Marie Virginis monasterii oppidi Kermend". Uo. fol. 47v. Nagyliszkai Albert körmendi oltárigazgató pedig kihallgatása napján is meggyónt misézése előtt. Uo. fol. 30v. 67 A veszprémi egyház i. m. 71: 696-700. Vb. Temesvári P: Pom. Quad. II. 14. L: „melius est sacramentorum celebritatem omnino dimittere quam indigne tractare". 68 Temesvári P: Pomerium de Tempore, Pars paschalis. 35, F: „Omnia sacramenta (inquit) obsunt indigne tractantibus, et per consequens indigne sumentibus, prosunt tarnen per eos digne accipientibus, quia sacramenta continent spiritum sanctum, quem significant, et sie conferunt gratiam." Fordítás: Temesvári Pelbárt válogatott írásai. Kiad. V Kovács Sándor. Budapest, 1982. 147. Vö. Temesvári P.: Pom. Quad. II. 14. L.
