Századok – 2003

KILENCVEN ÉVE SZÜLETETT KOSÁRY DOMOKOS (Mucsi Ferenc) 511 - Magyar évszázadok {Sipos Balázs) 519

KOSÁJRY DOMOKOS KILENCVENÉVES 521 Gyula-, illetve Ujváry Gábor Hóman Bálint-dolgozata, ide sorolnám Pritz Pál már említett munkáját és Pók Attila Jászi Oszkár Kossuth-képéről szóló írását. Ez utóbbi tanulmányok azt mutatják be, hogy a történetírók és a történelmi problémákat is elemzők bizonyos írásaikban milyen módon keveredik a szakmai szempont és a személyes sors, milyen módon keveredhetnek a kutatói-tudósi és a politikusi szerepek, hogy a történetet írók vállalt értékrendszere miként szüremkedhet munkáikba. E szempontból renkívül érdekes kérdéseket vet fel Ujváry Gábor és Gyurgyák János dolgozata. Ha Hóman Bálint pályájára gondolunk például, feltűnhet, hogy a kívülállók és a kutatók milyen nehezen tudták és tudják szétválasztani történészi, szakpolitikusi, valamint politikusi tevékenységét. Ezt a szétválasztást — és így életútjának értékelését — megnehezíti továbbá, hogy nehéz eldönteni: véletlennek tekinthető-e, hogy Hóman miniszteri ,,korszak[a] a magyar irodalom és a zenei élet, de általában is a művészetek aranykora" volt (283.). Hiszen eszünkbe juthat Bartók Béla emigrálása, Zelk Zoltán bujkálása „a villanyszámlát s a tejes számlát hozó emberek elől", vagy Horváth Árpádnak, a Nemzeti Színház főrendezőjének a „modernsége" miatti nyugdíjazása. Ráadásul ha elővesszük Horváth 1934-ben Babits Mihályhoz írt, kétségbeesett hangú levelét, ott azt olvashatjuk: Jelenleg már nemcsak politikai és világnézeti, de esztétikai véleményszabadság sincsen s nagyon egyedül marad az, aki gondolkozni akar vagy gondolkoztatni szeretne". Hóman szakpolitikusi működésének, megítélésének ez valóban az egyik központi kérdése. És annak illusztrálása, hogy milyen nehéz a választ megfogalmazni, Babitshoz fordulnék, aki így beszélt a Baumgarten-díjak 1934-es kiosztásakor: „Az irodalom a mai kultúrának valóságos mostohagyermeke. Ez a kultúra mindinkább távolodik a szellemi céloktól, s szinte kizárólagosan materiális, politikai és gazdasági ideálokat tűz maga elé. (...) Különös jelenség, hogy íróink ugyanakkor rendkívüli módon megszaporodtak, s a könyvpiacot az új könyveknek szinte beláthatatlan és számba vehetetlen tömege borítja." Babist talán könnyebbé teszi Szekfű Gyula pályájának megértését is. Gyurgyák János szerint Szekfű alapvető célja az volt, hogy összeegyeztesse az igazság kimondásának kötelességét, katolikus hitét és nemzete szolgálatát (287.). Babits ezt, részben mert nem óhajtott tekintettel lenni a politika korlátaira, sikerrel tette, míg Szekfű pályája ennél bonyolultabb. A Magyar évszázadok egyik érdekessége az a „párbeszéd", amely Szekfű történetírói tevékenységéről itt olvasható. Kubinyi András, aki a medievista Szekfű Gyuláról szóló tanulmányát ajánlotta a kötetbe, írói adottságokkal bíró, kitűnő történészként mutatja őt; „elkülöníti" viszont az 1912-es, Serviensek és familiárisok című munkáját a Magyar történet két fejezetétől, amelyekkel kapcsolatban komoly problémákat (tárgyi tévedéseket, szemléleti hibákat) mutat ki. Gyurgyák János az utóbbival kapcsolatban felteszi a kérdést: „De hol van használhatóbb monográfia Szekfű Bethlen Gáboránál, s mit tudunk a Magyar történet mellé állítani? Talán a torzóban maradt akadémiai Magyarország történetét?" (295.). Pritz Pál a „történész és kora" problémájához elméleti igényességgel közelít: „Azt jól tudjuk — és mai, csüggedő korunkban ez már szinte evidencia —, hogy