Századok – 2003

TÖRTÉNETI IRODALOM - Benkő Loránd: Az Ómagyar nyelv tanúságtétele (Ism.: Weisz Boglárka) 489

490 TÖRTÉNETI IRODALOM Benkő Loránd szerint a Gyula nevek a személynévi kategória képviselői. Ez azon az elven nyugszik, hogy a személynevek gyorsan elszakadnak köznévi alapjuktól, a tisztségnévtől. Véleménye szerint a honfoglalás korára szétvált a gyula tisztségnév és a Gyula személynév, azaz a vizsgált Gyulákat nem gyulaságukról nevezték el, és a gyulaság sem járt feltétlenül együtt a Gyula személynévvel. Ez a megállapítás pedig szintén arra irányítja a figyelmet, hogy a Gyula nevek mögött nem kell feltétlenül más személynevű kortársakat keresni. Mindez azonban felveti azt a kérdést, hogy mi lehetett a Gyulák tisztsége. A Gyulákat egy meghatározott terület urainak, és egy család vagy nemzetség tagjainak tekinti, legelképzelhetőbbnek a törzsfői tisztséget fogadva el, azonban megjegyezve, hogy az ezt megnevező terminust nem ismerjük. A szakirodalom általában egy család három folyamatos nemzedékének veszi őket, de szerzőnk szerint elképzelhető olyan nemzedéktag, akiről nincs forrásadatunk. Az általa magyar anyanyelvűnek tartott Gyulák területét Dél-Erdélybe helyezi a források és a Gyula-család neveiből keletkezett helynevek alapján. Fontosnak tartja azonban megjegyezni, hogy Gyulafehérvár nevét kizárja a Gyulák dél-erdélyi területiségének bizonyítékai közül, hiszen a korai Árpád-korra Gyulafehérvár alakot nem lehet kimutatni. E fejezet utolsó részében a Anonymusnál olvasható erdélyi honfoglalás-történetet vizsgálja a szerző, mivel annak forrásértékét megkérdőjelezhetőnek tekinti. Az értékelés során arra a következtetésre jut, hogy a Névtelen által leírtak nem felelnek meg a valóságnak. Az ott található adatokat nem fogadhatjuk el a Gyulák észak-erdélyiségének bizonyítékaként. Azt pedig, hogy a gestában Anonymus nem emlékezett meg a Gyulák dél-erdélyi voltáról, azzal magyarázza, hogy ezt a területet a Névtelen nem ismerte, és így földrajzilag sem tudta volna leírni. A második fejezet központjában az erdélyi terület betelepítése áll, megemlékezve annak nevéről, illetve kitérve a székelység kérdéskörére is. Erdély neve „az erdő-el jelöletlen birtokos jelzős összetételből jött létre, s jelentése 'az erdőnek túlsó része': benne az erdő az Alföld keleti peremét lezáró erdős-hegyes vidéket jelöli, a név szemléleti alapja tehát a tájra nyugat felől tekintés, történeti alapja pedig a magyarság nyugat felőli behatolása Erdélybe." (52.) Benkő Loránd ezen általános nézetből az etimont elfogadja, azonban a keletkezés kronológiáját, és a szemléleti alapot felülvizsgálja. Erdély szerinte is helyzetviszonyító név, de nem ért egyet a nyugat felől néző szemlélettel, hanem azt veti fel, hogy az elnevezés keletről tekintve alakult ki. Ezt egyrészt azzal magyarázza, hogy a magyarok már a honfoglalás előtt ismerték e területet, és feltehetően el is nevezték; másrészt az erdő szó ebben az időszakban specifikus jelentésű volt, mert hatalmas kiterjedésű erdőséget, sőt nagy hegységeket beborító erdőt jelentett, ami a Keleti-Kárpátok vonulatára utal. Erdély betelepülését a nyelvföldrajz segítségével vázolja fel. Erdély lakossága három nagy nyelvjárási csoportra oszlik: a székelység, az észak-erdélyi és a dél-erdélyi terület. Az észak-erdélyi magyarság nyelvi struktúrája azt mutatja, hogy nyugat-északnyugat felől költöztek be Észak-Erdélybe. A dél-erdélyi nyelvjárásnak nincs ilyen kapcsolata a nyugati területekkel, bár Benkő Loránd hozzáteszi, hogy a dél-alföldi terület korai nyelvi állapotára nem lehet következtetni. Dél-Erdély benépesítését Észak-Erdélyből sem tekinti lehetségesnek a nyelvi sajátságok miatt. Dél-Erdély nyelvtípusa így szerinte egy önálló törzs nyelviségét őrizte meg. Ezt követően szerzőnk a dél-erdélyi magyar helynévanyagot veszi vizsgálat alá, a szláv eredetű névanyag érintésével. A víznevek száma és földrajzi koncentráltsága a lakosság korai és intenzív magyar nyelvi névadási tevékenységét mutatja. Külön beszéi a szerző Küküllőről, melyet a korábbi török helyett a magyar nyelvből származtat. A településnevek vizsgálata azt mutatta, hogy minden fontosabb Árpád-kori magyar helynévtípus megtalálható ezen a területen, amely nagy számú magyarságot feltételez. Egyedül a törzsnevekből lett településnév hiányzik, amit szerzőnk azzal magyaráz, hogy egy törzs költözött be erre a területre, és közé további törzsbeliek nem települtek. Az egyedi helynevekkel (pl. Fájsz, Bogát) nem foglalkozik, mert ezekre történeti következtetéseket nem lehet építeni. Végül a helynevekben megőrzött és a dömösi adománylevélben található személyneveket vizsgálta meg, amelyek magyar számbeli fölényt mutatnak. A névanyag vizsgálatában annak bizonyítékát látja, hogy e területre már a korai Árpád-korban viszonylag nagy számú magyarság költözött be, majd terjeszkedett kelet-délkelet felé. Ebben a magyar lakosságban látja a szerző a Gyulák népét. E fejezet végén külön részt szentelt Benkő Loránd a védelmi feladatokat ellátó székelyeknek. A Dél-Erdélybe betelepülő székely őrszervezet-rendszer központja Fehérváron volt. E székelység megőrizte különálló nyelvi jellegzetességeit, és továbbvitte a Háromszéki-medencébe, ahova elköltöztetésük a 12. század végén kezdődhetett meg. A 13. század második felében, a tatárjárás követ-