Századok – 2003
KÖZLEMÉNYEK - Szende Katalin: Ezüstöv; rókaprém; vászonlepedő. Viselet- és textilkultúra a későközépkori Sopronban; Pozsonyban és Eperjesen 405
454 SZENDE KATALIN alapján kialakult képet, hanem sok mindenben gyökeresen eltérő eredményeket hozott. Itt csak néhányat sorolnék fel az Eperjesre jellemző eltérések közül. Már a testamentumok első áttekintésekor feltűnt az ékszerek választékának korlátozottsága, amelyeket inkább a ruhákra applikált díszekkel, csatokkal, boglárokkal helyettesítettek. Hasonlóan kicsi az egyéb ötvösművek száma és választéka is, ami a másutt természetesnek számító ezüstpoharak ritka említésével párosul. Hiányuk valószínűleg nemcsak a végrendeletek szelektív jellegének tudható be, hiszen olyan testamentumokban, amelyek kisebb értékű ruhákat, állatokat, ónedényeket felsoroltak, ezek a tárgyak feltétlenül említést érdemeltek volna. Szintén a város egészére jellemző lehetett, hogy a ruhák színvilága eltért a nyugat-magyarországi városokban megismertektől: a fekete helyett a zöld és a szederjes volt gyakori a mindenütt népszerű, mert egyszerűen előállítható kék szín mellett. Összességében — amint ezt más tárgycsoportok anyagának elemzése is megerősíti — Sopron és Pozsony között inkább mennyiségi, a nyugati határszél városai és Eperjes között minőségi különbségek figyelhetők meg. A különbségek másik része származhat az eltérő végrendelkezési gyakorlatból is. Ide sorolnám a Sopronban és Pozsonyban népszerű és sokszor reprezentatív darabnak is számító fátylak szinte teljes hiányát, ami nem feltétlenül a viselet különbözőségét tükrözte. Hasonló volt a helyzet az ingekkel és más fehérneműkkel is, amelyek Eperjesen valószínűleg házilag szőtt és fehérített vászonból készültek. Szintén másképp — nem párosával, hanem egyesével — említették a hasonló anyagból készült lepedőket, itt azonban az örökösök kiléte volt a meghatározó: egyházi intézményeknek vagy személyeknek hagyták fizetség gyanánt ezeket. Másképp rendelkeztek a miseruhákról is: míg Sopronban és Pozsonyban leírták az elkészítendő darabokat, Eperjesen csak a világi ruhaneműk egyházra örökítését rögzítették, de nem kötötték ki, hogy mit csináljanak belőlük. Az egyház, és ezen belül is a vallásos testvérületek szerepe az ingóságok öröklésében egyébként is jóval nagyobb volt a felvidéki városban, az ékszerekből a Krisztus Teste társaság részesült kiemelten, és az összes ruha-adományok negyede is valamelyik testvérületet gyarapította. A lepedők említésének Eperjesen még egy érdekes vetületét ismerhetjük meg. Ebben a városban — amint az a „korakapitalisztikus" termelési kísérletek elemzéséből eddig is ismert volt a szakirodalomban — a vászon számított a fő helyi terméknek, amely a kereskedelmi forgalom vérkeringésébe is eljutott. Ezt a megállapítást a testamentumokból két oldalról egészíthetjük ki. Az egyik az, hogy a jelek szerint a hazai termék itt sikerrel vette fel a versenyt a külföldi árukkal, mert a nyugati határszélen leggyakoribbnak számító „walhisch" importvászon Eperjesen egyszer sem fordult elő a ruhák anyagaként. A másik adalék, hogy a nyers vagy fehérített vászon és a belőle készült ágynemük, elsősorban lepedők ugyanazt a pénzhelyettesítő szerepet töltötték be a felvidéki városban, mint Sopronban és Pozsonyban a bor: tartozások kifizetésére és kegyes adományok fedezetéül szolgáltak.15 1 Más középkori magyar városok, más tájegységek vizsgálata bizonyára legalább ilyen tanulságos lesz. A Kárpát-medencén kívüli összevetés lehetőségei az 151 Ld. fentebb 71-72. jz.
