Századok – 2003
KÖZLEMÉNYEK - Szende Katalin: Ezüstöv; rókaprém; vászonlepedő. Viselet- és textilkultúra a későközépkori Sopronban; Pozsonyban és Eperjesen 405
452 SZENDE KATALIN A különleges berendezési tárgyak vagy ékszerek ritkaságát mutatja, hogy még a rendelkezésünkre álló végrendeleti anyagban is, amely a lakosság 6-10%-ától származik, több olyan darabbal találkozunk, amely családtagok vagy idegenek között két testamentumban is előfordul: a fentebb vizsgált aranygyűrűk, valamint más tárgycsoportokból egy török szablya, egy keleti szőnyeg, több egyházi és világi könyv és feltételezhetően néhány címeres ezüstpohár esetében is ez a helyzet. Ha a végrendeletek leírásai bővebbek lennének, bizonyára még további példákkal folytathatnánk a sort. Ez egyben azt is mutatja, hogy a polgárság felső rétege olyan elitet képezett, amely nemcsak a házasodás körét, hanem az értékes tárgyak mozgásának kereteit is meghatározta. A városi társadalom különböző rétegei szerinti differenciálódást leginkább „felső szinten", tehát az értékes, reprezentatív tárgyaknál érhetjük tetten, amelyeket nagy valószínűséggel megemlítettek a testálok, ha rendelkeztek ilyenekkel, így állapíthattuk meg többek között, hogy ezüstövekből a szőlősgazdákra egy, a kézművesekre két, a jómódú kereskedőkre három darab említése volt jellemző. A település egészének vagyonossága szintén kihatott az egyes lakosok reprezentációs igényeire és lehetőségeire. A kevésbé értékes tárgyak felsorolásából szintén differenciált kép bontakozik ki: itt azt lehet vizsgálni, hogy kik azok, akik még említésre érdemesnek tartották, és kikre hagyták ezeket. A legfontosabb terület, ahol a végrendeletek alapján a fogyasztási szokásokat tanulmányozni tudjuk, egyben a középkori magyarországi behozatal fő tétele is volt: a textilféleségeké. Az egyes anyagfajtákkal részben ruhák anyagaként, részben kézművesek (szabók) nyersanyagai között, részben kereskedők árukészletében találkozunk (ld. 4. táblázat). A posztók és más kelmék elnevezései gyakran utalnak az áru származási helyére. Figyelembe kell azonban venni, hogy egy idő után az elnevezés állandósult, és máshol gyártott, de az eredetihez hasonló anyagot is jelenthetett. A leggyakoribb említések, a harras, a pernisch és a lundisch gyakorisága is ezt támasztja alá: ezeket a kelméket valószínűleg nem éppen Arras, Verona vagy London takácsai szőtték, hanem már flandriai vagy dél-német, esetleg osztrák műhelyekben is készülhettek. Még a legkésőbb feltűnő, viszonylag drága lundisch esetében a legvalószínűbb, hogy angol kikötőből behajózott áruról volt szó, de a gyártás pontos helyét itt sem lokalizálhatjuk. Az import szerkezetéhez nyújthat adalékot az a megfigyelés, hogy az előbb említett drágább textíliák mindhárom városból ismertek voltak, de az olcsóbb posztókat már máshonnan hozták be. Ezeknél a kisebb érték miatt nem volt rentábilis a távolabbi szállítás, hanem a közelebbi gyártási helyekről: a nyugati határszélen dél-német, osztrák, cseh, északkeleten lengyel területről importálták. Ezek az olcsó külföldi posztók azonban még mindig sikerrel győzték a versenyt a hazai termékekkel szemben. Mindennek a hátterében végső soron a távolsági kereskedelem átalakulása áll, amely a 13. századtól egyértelműen magába foglalta a tömegcikkek kereskedelmét is. Ez a váltás összhangban volt a termelés expanziós folyamatának érde-149 Vö. MMűv. 160. (Marosi Ernő tanulmánya) A kincsfelhalmozásnak azonban nem annyira „bizonyos normák", hanem a pogárság tőkeszegénysége és már irányú befektetési preferenciái szabtak határt.
