Századok – 2003
KÖZLEMÉNYEK - Szende Katalin: Ezüstöv; rókaprém; vászonlepedő. Viselet- és textilkultúra a későközépkori Sopronban; Pozsonyban és Eperjesen 405
VISELET- ÉS TEXTILKULTÚRA A KÉSŐ-KÖZÉPKORBAN 423 csekély értéke miatt ritkán említik, hét adatunkból öt egy kalaposmesternek adott megrendelésekből származik. Pozsonyban értékesebb, nyestprém kalapok is előfordultak. Eperjesen szintén jelezhette a társadalmi hovatartozást, pileus civilis néven (E. 90/7), aminek a soproni Biirgerhuet felelt meg, Cristan Geberth pedig bársonykalapot hagyott unokáira (E. 121/5). Fátyol, főkötő (Slair; bepolum, velamen) - Selyemből, vagy finom vászonból készült fejfedő, gyakran arany szegéllyel. Értékét anyaga mellett hosszúsága határozta meg: az hogy hány rét szövetből készült, és így a hölgyek homloka felett hányszor lehetett redőzni. A fátylakban kifejthető luxus a ruharendtartások egyik kedvelt célpontja volt: a stájer városokban nem volt szabad 6 rétnél hosszabb fátylat viselni,5 7 míg a felső-magyarországi városokban a nem előkelő rangú nőknek az arany- vagy ezüstszegélyes fejfedők használatát tiltották.5 8 Az értékesebb fátylak tezauráló funkciót is betölthettek, egy személy birtokában akár 20 db. is lehetett, amelyeket a testamentumok tanúsága szerint zálogba is adhattak. A legfontosabb azonban a mindennapi használat volt, a fátylak és főkötők elengedhetetlen tartozékai voltak az asszonyok viseletének. Adataink között 2-10-rét (-fach) fátylak szerepelnek, az átlagos a 4-6-rét volt. A redők száma nem kizárólag a vagyonosság és előkelőség függvénye volt: az egyetlen tízrétű fátylat Kristan Smid kovácsmester felesége, Katherina hagyta a férjéről gondoskodó mestertárs feleségére. A különlegesebb darabok közé számítottak a Csehországból behozott fátylak, ezek jelzőjeként a gyártási helyre utaló glattawer is előfordul. A pozsonyi Niclas Weiser felesége, Agnes viszont saját maga szőtte fátyolról tett említést (656/16). Különleges darab lehetett a soproni Lienhart Hofmair felesége, Barbara aranyszegélyes selyemfátyla, amit az úrnapi játékok fényének emelésére hagyott (II/l. 342). A tulajdonosokon végigtekintve Sopronban meglepően magas a férfiak aránya, de ők is minden esetben nőkre (vagy az egyházra) örökítették ezeket a fejfedőket.5 9 Pozsonyban a fátylak inkább a nők testamentumaira jellemzők. Legalább olyan fontos tartozékai voltak a kelengyének, mint az ingek, hiszen a féijes családi állapotot is a fej bekötése jelezte. Az öröklők között ezért itt is kiemelten szerepeltek a családhoz vagy a baráti körhöz tartozó hajadonok (lány, unoka, unokahúg, szolgáló) vagy ismeretlen „becsületes szegény leányok". Mindezek ismeretében meglepő, hogy Eperjesen ismét csak azt tapasztaljuk, amit az ingeknél: a fátylak sem voltak meghatározó darabjai az örökségnek, mindössze három aszszony említett összesen öt darabot, és a másutt oly fontos redőzésről egy szót sem ejtettek. Ennek ellenére kérdéses, hogy a viseleti vagy a végrendelkezési szokások különbözőségéről lehet szó. Az eperjesi testamentumok adatait ugyanis közvetlenül összevethetjük helybeli képi forrásokkal: a Szt. Miklós plébániatemplom főoltárának táblaképeivel, amelyek a névadó szent születését ábrázolják. Az itt je-67 Jaritz: Steiermark, 36., a redőzésről: Bildwörterbuch 72-73. 58 Demkó Kálmán: Felső-magyarországi városok életéből. Bp., 1892. 242. (a továbbiakban: Demkó: Felső-magyarországi) 1 59 Nem használhatók fel tehát annak a szokásnak az igazolására, amit a bécsi udvari kártya, és Galeotto Marzio is megörökített: hogy kalapjuk alatt néha a férfiak is viseltek valamiféle vászonkendőt. Vö. Endrei Walter - Zolnay László: 159.; Gáborján Alice: Férfifőkötő. In: Isten áldja, 209-218.
