Századok – 2003

FIGYELŐ - Miskolczy Ambrus: "A történeti Erdély" és az ”Állam és nemzet" öröksége. Histográfiai kérdőjelek 219

FIGYELŐ 231 magyar élet neobarokk jelenségeit ostorozva, végül is a 20-as évek és kezdeti 30-as esztendők eszményein vágott végig, épp úgy, mint majd 1945 után megjelent művében infernónak írta le azokat az évtizedeket, amelynek ő is munkása volt. Ez az erős publicisztika is tette őt nagy hatásúvá. Ezért lettek hívei és ezért ellenségei is. De hatása csak politikai vagy világnézeti volt, de nem történettudósi. Minthogy minden sorát eredeti egyénisége határozta meg, utánozhatatlan volt. Ez az oka annak, hogy nagy olvasottsága és elég hosszas egyetemi tanársága ellenére sem volt egyetlen tanítványa sem, aki az ő szemléletét vitte volna tovább. Egyedüli és társtalan volt, mint ahogy minden nagy publicista egyedülálló." Asztalos Miklós nem egy kitételét még pontosítani lehet. Például azt, hogy „protestáns telítettségű kózélet"-ben a díszlet római katolikus: neobarokk. Ami pedig Szekfű Gyula hatásának értékelését illeti, hadd jegyezzük meg: a nagy historikus a történettudományban minta is volt, témameghatározó, stíluseszmény. Lehet persze, hogy épp azért, mert 1945 után — mutatis mutandis — épp egy „hasonlóan" ideologizáló történelemszemléletre volt igény. Erkölcsisége ezért is taszít. Azt viszont ki vitatná, hogy egyedülálló történetként jelenik meg az ilyen egyedüli és társtalan „publicisták" drámai örlődése a maguk vállalta szerep és a lehetséges mozgástér feszültségében, az, ahogy a túlélés áldozataivá is válnak. Szekfű Gyula esetében még megíratlan történet. Antifasiszta publicisztikája legszebb darabjai még nem jelentek meg kötetben. Érdemes volt-e kiadni a két „bemutatott" munkát? Döntsön az olvasó. Célszerű elbeszélések fűzéreként olvasni. A történész számára mindkettő mementó. A reprint művek a múlt egyes nagy értékeinek újra felszínre hozatala mellett inkább mai adósságainkra figyelmeztetnek. Olyan igényt próbálnak kielégíteni, melyeket történészek elhanyagolnak. Igaz, a feltételek is mostohábbra fordultak. Mert miközben egyfajta nemzetieskedő melodramatikus posztmodern kérődzésnek lehetünk tanúi, kisebbek az esélyek olyan középtávú tudományos munkára, amilyet például a Széchenyi-Ösztöndíj biztosított. Ez ugyanis az egyéni felelősségre épült, és biztosította a szerzői önállóságot. A reprintelés kitölti az el nem készülő monográfiák révén tátongó űrt, hasznos a kiadónak, mert nem kell a „követelőző" szerzővel birkóznia. Nem kell témajavaslatokon töprengenie, nyers kéziratokon rágódnia, várnia... így a reprintelés mai nyomorúságunk egyik tünete. De nemcsak az anyagi nyomorúságé. Mert honnan is fakad a reprint iránti igény? A „közhangulaf'-ban érvényesül valamiféle polarizáció. A történetírást sokan akkor tartják hitelesnek, ha nemzeti önkritikától mentesen odamond a szomszédoknak. így szomszédaink torz nemzeti mitológiája a mi torzulásainkat élteti. Másrészt a szomszéd történetírás kritikája sokakban felesleges és provokáló, múltbeli reflexeket éltető tevékenység. Közben mások számára taszító a modern történetírás frazeológiája. A két világháború közötti nyelv élőbbnek, ízesebbnek látszik, jobban érződik benne a történetíró azonosulása tárgyával, témájával, és mindenekelőtt a nemzeti sorssal. A tudományosan már akkor is meghaladott propaganda vagy metapolitika tézisei viszont nem segítik a tisztánlátást, hacsak nem azzal, hogy a valóság megismerésének igényét erősítik. A kiút hosszú távon a múlt örökségének eddiginél alaposabb feltárása. Mindkét mű arra figyelmeztet, hogy éppen az együttélésnek