Századok – 2003

FIGYELŐ - Miskolczy Ambrus: "A történeti Erdély" és az ”Állam és nemzet" öröksége. Histográfiai kérdőjelek 219

FIGYELŐ 229 Kérdés az is, volt-e Szekfű Gyulának 1942-ben egyáltalán még valamiféle vezéreszméje az önfenntartás vagy inkább a megmaradás, túlélés igényén túlmenően? Fónagy Zoltán szerint „Szűkebb, politikai értelemben ilyen vezéreszmének tekinthetjük a Szent István-i állameszméhez, az alkotmányossághoz való ragaszkodást, illetve általában az államnak, intézményeinek és hagyományainak tiszteletét." Ez inkább talán látszat. Eszképizmus és aktivizmus jellegzetes megnyilvánulása ez is. A szentistváni államról ugyanis tudta, hogy a múlté. 1920-ban Gábor Andornak meg is írta: „Jászi doktrinér korlátoltságán jól mulattam. Én is hiszem, territ.[oriális] egység nélkül jobb határt kaptunk volna. De Önök forradalmárok nem merték [az] integritást elhagyni. Egy magyar lett volna, ki ezt megteszi. Tisza." Most mulathatnánk mi is Szekfű Gyula barokk illuzionizmusán. Azon, hogy ő, aki eléggé következetesen próbálta lejáratni a nemzeti függetlenségi törekvéseket, és a kiegyezéses félállamiságot ünnepelte a maga módján, mert úgy vélte az volt a maximum, amit el lehetett érni, most viszont a magyar államiság örökkévalósága mellett kardoskodott. A Szent István-i állameszme valamiféle fegyver volt. Szinte nyíltan ki is mondja a szentkorona eszméről szóló ma is megszívlelendő eszmefuttatásában: „Trianon után is a szentkorona csonkasága kellett, hogy a revízió követelésére ösztönözzön; hogy eléggé felhasználtuk-e e tekintetben a szentkorona-eszmében rejlő lehetőségeinket, ezzel most nem foglalkozunk. A historikus nem hisz az államéletet és politikát alakító, tehát nagyon is világias misztériumokban s általában nem szereti a homályt, ha azt nemes indokból terjesztik. Azt sem tudja összeegyeztetni tudományával és annak módszereivel, hogy egy ezeréves nép alkotmányos és politikai gondolkodása ne változzék, hanem megakadjon a kiinduló ponton. A szentkorona-eszme nem azért felemelő és nagyszerű, mert valami ősi misztériumot revelál, melynek birtokában Európa első alkotmányos népének érezhetjük magunkat, hanem mert a magyarság politikai érettségének gazdag ajándéka, melyen századok nemzedékei dolgoztak a magyar szellemben, a magyarság javára. A szentkoronának immár évezredes eszméje az ő időnkénti változataival nemzeti géniuszunknak olyan alkotása, mely egyik legszebb bizonyítéka nemzetünk ősi politikai tehetségének." Ezért kell jól sáfárkodni vele! Kérdés azonban az is, hogy Szekfű Gyula okfejtéseiben nem lappang valamiféle misztérium és homály? A magyar nemzetiségi türelem levezetése a magyar jellemből jellegzetesen misztikus konstrukció, még akkor is, ha valóságtartalma sokkal hitelesebb, mint a Mályusz Elemér által vallott középkori asszimilációs politika tézise. Jellegzetes féligazságok felsorakoztatásával ütközteti Széchenyi István és Kossuth Lajos nemzetiségpolitikáját. Elég lenne néhány idézet a két nagy államférfitől, hogy lássuk, miként omlik össze kártyavárként az egész konstrukció, amelyben Széchenyi az új nemzeteszme és az autochton türelem nagy szintetizátora, Kossuth pedig a rosszra csábító varázserejű szavak mágusa, miközben Szekfű Gyula maga is jelzi, hogy a nemzetiségi elvnek megvan a maga mechanikája. Ma is dilemma, holnap is az lesz, hogy miként ítéljük meg az egyén történelmi szerepét. Hol jelöljük meg az egyéni cselekvés hatósugarát, miközben látjuk, hogy a hatalmas objektív erővel ható folyamatok milyen ellenállhatatlan