Századok – 2003

TÖRTÉNETI IRODALOM - Károlyi Mihály levelezése V. 1945-1949. (Ism.: L. Nagy Zsuzsa) 1463

1464 TÖRTÉNETI IRODALOM 1464 viszont aggasztották a hazai viszonyok s már ekkor úgy látta, „legfeljebb ha valami külpolitikai megbízást vállalok." (231. lev.) Ez a szándéka és a kommunista vezetés célja, hogy Károlyit eltávolítsa a belpolitikai életből, a párizsi követté történt kinevezésében találkozott. Károlyi, mintha nem látta volna át a mögöttes szándékot, vagy nem vett volna tudomást róla, vállalta a megbízást. Egyrészt, mert remélte, javíthat még valamit az új Magyarország nemzetközi megítélésén és békefeltételein, s mert célnak tekintette a Duna-medencei megbékélést. Kinevezése azonban post festa történt, ha egyáltalán lehetett is volna bármilyen befolyást gyakorolnia a „nagyok" döntéseire. Megbízatását, mint tudta, a 12. órában kapta, s ezért erőfeszítését arra a Jászival régóta melengetett elgondolására akarta felhasználni, hogy a térség államai, népei ésszerű együttműködésben éljenek. Ettől a törekvésétől elszenvedett kudarcai sem térítették el. A követség viszonyai jól mutatták, mekkora jelentőséget tulajdonít neki a budapesti kormányzat. Talán apróság, mégis nagyon jellemző, ahhoz mérten, amit Budapesten tételezhettek fel a magyar követség pompájáról, s ami eléggé kirítt a hivatalos és szakszerű jelentések politikai elemzéseiből. 1947 szeptemberében Károlyi arról számolt be Mihályfi Ernőnek, hogy „a követség bútorzata és belső berendezése elszomorító és egy követséghez méltatlan hiányokat és kopottságot mutat fel.... Egyes szobákban a padló korhadt és lyukas..." (320. lev.) Ráadásul, mint Havas Endrének Mód Péterhez küldött magánleveléből (530. lev.) tudjuk, „reprezentációra és utazásra már régóta a saját pénzéből is hozzáadott." Végülis mivel magyarázható, hogy ez az egykor dúsgazdag arisztokrata a polgári demokratikus eszme kiemelkedő személyisége lett s hogy 75 évesen és nem kevés csalódáson és megaláztatáson is felülemelkedve az 1945 utáni Magyarország szolgálatát vállalta, tudva, hogy babérokra nem számíthat? Önmagához maradt hű — mint korábban már láttuk — s amiről így írt Rákosinak 1946 augusztusában: mindig rendelkezésére állok a magyar köztársaság számára, amennyiben az progresszív marad." Azt hiszem, ebben a mondatban benne rejlik a magyarázata, hogy miért képviselte szívvel-lélekkel következetesen az ország érdekeit s miért bírálta a belpolitikai döntések egy részét, de legfőként, miért kellett megszakítania a kapcsolatát az 1949-es politikával, miért kellett látványosan kifejezésre juttatnia, hogy a rendszer demokráciája kiürült, ha volt is, s hogy ezt erkölcsi-politikai értékrendje már nem tolerálhatja. Károlyi lojalitása az új magyar rendszerhez, amelyben az általa mélységesen megvetett és elítélt Horthy-rendszer politikai-társadalmi rendjének felszámolását látta és remélte, a végsőkig megengedő, mégsem egészen kritikátlan volt. Hibáztatta, hogy a különböző polgári pártok elleni fellépések miatt „a Nyugat felé még nyitva álló ajtók is bezárultak előttünk s Révai Józseffel is vitázott. (370. lev.) Nehezen tolerálta, hogy kezdetben a Horthy-rendszer több prominens személyisége jutott vezető pozícióba. A térség megbékélésére irányuló törekvéseivel élesen ütközött az, ami a felvidéki magyarokkal történt s ellene nem egyszer emelt szót. „A szlovákiai magyar lakosság szenvedései kétségtelenek" — írta Benesnek 1946 novemberében — és közbeavatkozását kérte, az a férfi, akit szokás volt megvádolni azzal, hogy elárulta a magyar nemzeti érdekeket. Meggyőződése szerint csak akkor lehet életképes térségünk, „ha minden gyűlölködés eltűnik Prága, Bukarest, Budapest, Belgrád és Szófia között." (277. lev.) Károlyi helyzet- és lehetőségmegítélésében ellentétes értékű elemek keveredtek, feltételezéseiből a realitás időnként hiányzott. így azután 1945 tavaszán úgy vélte, az oroszok „a magyar politikai rendszer kialakításába nem szólnak bele." (360. lev.) Jászi azonban reálisabb volt s figyelmeztette: „Minden attól függ, hogy a szovjet mit akar." (87. lev.) 1948-49-ben szakítópróbához érkezett Károlyi toleranciája, megértő-mentegető magatartása. Aggodalommal követte a Mindszenty-ügy fejleményeit, részletesen tudósítva annak elítélő nemzetközi visszhangjáról, miközben tisztában volt annak politikai hátterével s úgy látta, „kár volna a hercegprímásból mártírt csinálni." (585. lev.) Szíve szerint már ekkor elhagyta volna követi posztját, ám semmiképpen sem szerette volna azt a látszatot kelteni, hogy „átállt a túloldalra", mint utóbb írta (630. lev. jegyzet), pedig felesége és barátai a lemondásra ösztökélték. Rajknak ezt írta: „Nagyon helytelenítem a magyar sajtó Mindszentyt lepocskondiázó hangját", s büntetésének mérséklését remélte. (678. lev.) Minden tekintetben ütközött felfogásával és célkitűzésével az, ami 1948-49-ben Jugoszláviával szemben bontakozott ki szovjet kezdeményezésre. 1948 decemberében úgy vélekedett, feltétlenül híd kell Jugoszlávia és a népi demokráciák, valamint Magyarország között. Rajkkal bel-, majd külügyminiszterként is a hivatalosságon túlmenő szívélyes viszonyban értekezett s amikor perbe fogták, Károlyi hűsége és lojalitása is meg kellett hogy szakadjon a rendszerrel. 1949 márciusában