Századok – 2003

TÖRTÉNETI IRODALOM - Jászi Oszkár naplója 1919-1923 (Ism.: L. Nagy Zsuzsa) 1461

1462 TÖRTÉNETI IRODALOM A Bevezető nemcsak a közölt naplórészről szolgál fontos tudnivalókkal, hanem szól annak 1956 tavaszáig tartó egészéről. Természetes és szükségszerű is, hogy a napló kiadását az első évekkel kezdje Litván. Jászi hosszú életpályájának ui. nem egy válságos szakasza volt. Az az idő azonban, amelyről a közölt bejegyzések számot adnak, nem egy a válságos szakaszok közül, hanem drámai törés politikusi-közéleti és egyéni sorsában is, teljes fordulat. Talán ebből a naplórészből tárul elénk leginkább Jászi személyisége, felelősségtudata, erkölcsi-etikai értékrendje, eszméinek rendíthetetlen szilárdsága, de a gyakorlati politizálással kapcsolatos kételyei is. A napló 1919 eleji bejegyzései sem derűsek, hogy azután március 20-án azt írja: „Sötét és véres káosz felé", 22-én: „A szocik és a bolsik erkölcstelen összeállása". A tőmondatos bejegyzések drámaian jelzik a proletárdiktatúra idejének sokféle bizonytalanságát, kétséges jövőjét, de a közéleti aggodalmak mellett ott vannak a mindennapok is, minden emberi vonatkozásukkal: „ideges és izgatott lelki hangulatban" él (1919. április 7.), de naponta végzi a szükséges kerti munkákat, s azután április 20-án: „Gyönyörű húsvéti idő, de a vég kezdete." Úgy látja, „A fehérterror egyik legelső áldozata én volnék." (Uo.) Az emigráció gondolata foglalkoztatja: „A bizonytalan jövő súlyosan nehezedik rám. Itt hagyni mindenkit, akit szeretek s menni az egyedüllétbe. Felbomló ország, romba dőlt munka, az enyéim bizonytalan sorsa!" (Április 16-30.) És május l-jén elindul Bécsbe, az emigrációba, amiről még nem tudhatja, hogy élete végéig fog tartani s hogy majd csupán egyszer, 1947-ben térhet vissza rövid látogatásra, nem az új Magyarország kormányzatának hivatalos meghívására, hanem Keresztury Dezső miniszter külön hívására. Bécsben elképesztő szívóssággal veti rá magát a szellemi tevékenységre: járja a múzeumokat és kiállításokat, de ideje nagyobb részét könyvtárakban tölti. Kant, Oppenheimer, Carey, Tietze és még sokan mások szerepelnek olvasmányai között, szinte végtelen sorban. E mellett naponta találkozott emigráns társaival, osztrák politikusokkal és tudósokkal. Anyagi okok miatt rendszeresen vegetáriánus vendéglőkben étkezett. Az általában rövid, tőmondatos bejegyzéseket időnként hosszabb elemzések váltják fel, szerepelnek bennük memorandumok vázlatai, beszámolók egyes jelentős megbeszélésekről. Ezekből nyomon követhető, hogyan próbálták megszervezni az emigrációt, miben látták tevékenységük célját, ez milyen nézetkülönbségekkel, ütközésekkel járt, mi volt Károlyi és Jászi felfogása. Nagy kérdés volt, kivel működhetnek együtt, kinek a támogatására számíthatnak, illetve, kiét fogadhatják el. Jászinak lelkiismereti válságot okozott, hogy segítséget csak azoktól a kisantant államoktól várhattak és kaphattak, amelyek Magyarország ellen szövetkeztek. „Rettenetesen súlyos valamenynyiünk dilemmája — írta —, tudva, látva a reakciót az utódállamokban, mégis együtt kell vele menni, a még szörnyűbb magyar reakcióval szemben." (1921. október 30.) Litván bevezetőjében felhívja a figyelmet arra, hogy e naplóból tudunk arról a találkozásról, amelyet 1920 július elején Znaim városában tartottak, s az 1923 januári maribori tanácskozásról is csak ez a forrásunk. Ez alkalommal azt a körkérdést tették fel: „mikor kerülünk haza?" Voltak, akik optimistán válaszoltak. Jászi azonban úgy látta: „Én, mikor nagyon öreg ember leszek." (123. január 6.) Utóbb kiderült, még ez a pesszimista felelet is optimista volt: ő sohasem került haza, az új Magyarország vezetői nem hívták a háború után. A napló rávilágít az emigrációk jellegzetes, elkerülhetetlen sorsára is: elszakadás, tulajdonképpen áthidalhatatlan távolság mindattól, ami otthon történik, annak ellenére, hogy Budapest és Bécs között a személyes kapcsolat ezekben az években is megvolt. Az események, a fejlemények azonban nem tapasztalatok, hanem csak hírek, beszámolók, üzenetek formájában jutottak el hozzájuk. Súlyos gondok, és változások magánéletében, rendszeres egészségi problémái, az egész emigráció szervezése, a Bécsi Magyar Újság működtetése és még mi minden ellenére, hihetetlen energiával ír. A naplóban emlékiratainak nevezi azt a művet, amely végülis nem az lett, hanem egyik legfontosabb műve, amely már akkor és először német nyelven jelent meg: a Magyar kálvária -magyar feltámadás. Nem más volt ez, mint az októberi demokrácia története, értékelése, az első és a legautentikusabb feldolgozás. A Horthy-rendszert a nagy- és a kisantant egyaránt elfogadta, az olyan konfliktusok ellenére is, mint amilyet a király visszatérési kísérletei jelentettek, támogatta megerősödésében. Már 1922. március 18-án felteszi a kérdést magának „van-e értelme a kis entente orientáció folytatásának"? Válaszát és az emigráció lehetőségéről vallott felfogását mi sem mutatja világosabban, mint az, hogy 1922 szeptemberében már az Amerikába való utazás foglalkoztatja. „Nem lehet tenni semmit,