Századok – 2003

KÖZLEMÉNYEK - Polyák Péter: A "keleti élettér" hitleri germanizálása 1365

1380 POLYÁK PÉTER jóváhagyásra. Himmler utasításai alapján készítette el Meyer egy sor más tudós bevonásával azt a második (elveszett) tervét továbbfejlesztő, igen komoly, 84 gépelt oldalas, táblázatokkal és grafikonokkal ellátott GPO-t (Meyer harmadik terve), mely az egész keleti germanizálási tervezés csúcspontja lett. A dokumentum a „Generalpan Ost. Rechtliche, wirtschaftliche und räumliche Grundlagen des Ostaufbaus" („Általános Keleti Terv. A keleti felépítés jogi, gazdasági és térbeli alapjai") címet viseli és 1942. május 28-i dátummal lett ellátva. A 3 fejezetre osztott terv a germanizálás teljes rendszerezését tartalmazta: a jövőbeli telepítési célterületek pontos beosztási és strukturális vázlatát, a jogi és adminisztratív települési rendtartás részletes kifejtését, a szlávoktól elkobzott földek kodifikálását új tulajdonosi jogok bevezetése formájában, és végül az egész program táblázatokba foglalt ráfordításait (munkaerő, anyagi eszközök, telepesek száma). A terv végrehajtási futamideje 25-30 év volt, a háború végétől számítva. Meyer 3 fajta telepítési területet állapított meg: 1.) Területek, melyeket „a legrövidebb időn belül teljes értékű birodalmi tartományokká kell kiépíteni", vagyis amelyeket teljesen be kellett telepíteni németekkel. Ebbe a kategóriába az annektált nyugatlengyel területek (Danzig-Nyugat-Poroszország, Warthegau, Kelet-Felső-Szilézia, a Kelet-Poroszország déli részéhez csatolt zichenaui terület, Suwalki-körzet) tartoztak. Meyer e területek „felépítését" 5 ötéves szakaszra bontotta és szakaszonként megállapította hozzájuk a szükséges munkaerőt és költséget is. A szükséges munkaerőt — szakaszonként csökkentve — 450-90 ezer emberre, az összköltséget 25 évre összesen 45,71 milliárd márkára, a teljes germanizáláshoz szükséges németek számát 4 millió főre becsülte. Mivel 2,5 millió német telepest és germanizált szlávot adottnak tekintett, „csupán" további 1,5 millió telepest tartott még szükségesnek. A költségeket az állami költségvetés hagyományos és különleges forrásaiból, a legyőzött országok megsarcolásából, a német népiség erősítésének birodalmi biztosának (Himmler) különvagyonából, a magántőkepiacról, birodalmi testületek és intézmények eszközeiből, hitelekből és az ún. keleti adóból kellet volna fedezni. Meyer azt is pontosan meghatározta, hogy melyik forrásnak mekkora arányt kellett vállalnia. 2.) Ún. „települési (határ)tartományok" („Siedlungsmarken"), melyek „a német nép legelső frontján különleges feladatot fognak teljesíteni". Ezeken а területeken „a Birodalom létfontosságú biztosításához nemcsak hatalmi eszközök és szervezés, hanem leginkább német emberek alkalmazása szükséges meghonosodott népiség formájában. Itt teljesen idegen környezetben kell németeket a földdel összekötni és biológiai létükben tartósan biztosítani." A 25 éves ütemterv szerint ezeket а területeket — lehetőleg már az első 15 évben — 50%-ban kellett elnémetesíteni. Meyer ebbe a kategóriába három területet sorolt: Leningrád körzetét („Ingermanland") és a Krím-félszigetet Herszon körzetével („Gotengau") Hitler és Himmler irányvonalának megfelelően, és saját javaslatra Bialystok körzetet Nyugat-Litvániával együtt („Memel- und Narewgebiet").