Századok – 2003

KÖZLEMÉNYEK - Erdődy Gábor: Belgiumi liberális katolikus hírlapok a magyarországi változásokról 1848-1849-ben 1179

1182 ERDŐD Y GÁBOR A liberális-katolicizmus belgiumi pozícióinak erősödését sorsdöntő mértékben mozdította elő a legjelentősebb egyházi körök egyetértő támogatása. Az „École de Malines" valóságos szellemi hidat képezett a konzervatív és a liberális katolikusok között. A belga katolikus egyház e jeles központjában szerveződött de Méan személye körül az a csoportosulás, amelynek nevében az érsek 1830. decemberében — nem sokkal halála előtt — megfogalmazta a liberális-katolikus alapelveket a legmagasabb egyházi méltóságok részéről támogató, Nemzeti Kongresszushoz intézett levelét. Az érsek álláspontját sokan osztották mérvadó egyházi körökben, hasonlóan vélekedett többek között Liège püspöke, Van Bommel is. November 22-én elmondott kongresszusi beszédében Dehaerne abbé leszögezte: „Katolikusok vagyunk és semmi mások, akarjuk a szabadságot teljes egészében, és mindenki számára." December 30-i felszólalásában Verbeke abbé pedig azt fejtette ki, miszerint „a szabadság a népek legellenállhatatlanabb és legenergikusabb szükségletévé vált. E szabadságot nem csupán polgárként, de katolikus papként is igényelem." De Méan halálát követően Engelbert Sterckx bíboros vette át a malines-i műhely irányítását. Kiemelkedő realistaként felismerte, hogy a katolikus egyház a liberális-demokrácia elvei alapján működő szabad társadalmakban sokkal hatékonyabban képes hittételei népszerűsítésére és saját belső rendjének érvényre juttatására. Komoly taktikai érzékről tanűságot téve tudta Róma gyanakvását leszerelni, különösen a Mirari Vos című enciklika megjelenését (1832) követő években. 1831. február 7-én a Brüsszelben ülésező Nemzeti Kongresszus elfogadta a korabeli Európa legliberálisabb alkotmányát, a liberális-katolicizmus napjainkig modellértékű remekművét. A fiatal jogászok csoportja (Nothomb, Devaux) által megfogalmazott dokumentum legfőbb forrásait a középkori belga charták, az Emberi Jogok Nyilatkozata, valamint az 1815-ben és 1830-ban kiadott francia charta képezték. Az alkotmány a hatalom legfőbb hordozóját a parlamentben jelölte meg, és — széleskörű biztosítékokkal körülbástyázva a nemzeti érdekek érvényesítését — rögzítette az egyéni, illetve kollektív szabadságokat. Az immár egységes nemzeti-polgári közösség jegyében sor került az egyház és az állam következetes szétválasztására, melynek keretében az állam magára vállalta a tisztviselői fizetés és nyugdíj folyósítását a világi papság számára is. A képviselők bravúros teljesítményt nyújtva, a kedvező nemzetközi körülmények minél gyorsabb kihasználásának kényszerétől vezettetve alig két hónap alatt tettek eleget megbízóik elvárásának. S miközben az egyetemes liberális értékeket sikerrel hozták összhangba a sajátos nemzeti történelmi örökség elemeivel, mindvégig tisztában voltak azzal, hogy nem a független, liberális-alkotmányos rendszer egészét dolgozzák ki, hanem számos hiányosságot és tökéletlenséget magukra vállalva, csupán az indulás sikeréhez nélkülözhetetlen alapokat fektetik le, megteremtve és megőrizve a későbbi kiteljesedés esélyét. A pozitív kibontakozás kulcsfigurájának az 1831. június 4-én 41 évesen királlyá választott I. Lipót, a nagy „fondateur" bizonyult, aki a szász-coburgi dinasztia saljaként, az angol királynő, Viktória nagybátyjaként, és Lajos Fülöp leánya féijeként saját személyében testesítette meg azt a különös európai összekapcsolódást, amelyre a megszülető nemzetállam politikájának irányítójaként a későbbiekben tudatosan támaszkodni kívánt.