Századok – 2003

200 ÉVE SZÜLETETT DEÁK FERENC - Gerő András: Deák és a kiegyezés 1103

DEÁK ÉS A KIEGYEZÉS 1111 abszolutisztikus gyakorlathoz képest. Ez a folyamat már a francia forradalmat követően, II. József halála után elkezdődött s a metternich-i rendszer stabil módon működtette tovább, mintegy állandósuló politikai gyakorlatként 1815-öt követően. Kétségtelen, hogy a központi és a helyi hatalom együttélése, együttműködése nem volt konfliktusmentes, de a rendszer — legalábbis a 18. századi abszolutizmushoz képest — jelentős önkorrekción ment át. Az is igaz, hogy ez a rendszer egy idő után már nem tudta kezelni a polgári átalakulás politikai igényeit, noha a Birodalom itt is engedett, hiszen például a magyar átalakulás a békés jelleget így tudta megőrizni. Az 1849, a forradalmak leverése után berendezkedő neoabszolutizmus — annak ellenére, hogy a magyar történetírás máig kárhoztatja — megint csak egy olyan belső politikai korrekciót jelentett, ami sikeresen segítette a Birodalom fennmaradását. Az olasz egységmozgalomra az 1850-es évek végén megint csak belső változtatási szándékkal reagált a Birodalom vezetése, s ezzel elérte, hogy a megrendítő erejű külső vereség nem tudta a belső stabilitást megkérdőjelezni. A német egységmozgalom során elszenvedett Habsburg-kudarc pedig egy olyan belpolitikai változást gyorsított fel, ami minden addiginál jelentősebb belső átalakuláshoz vezetett. Nevezetesen az 1867-es osztrák-magyar kiegyezésről van szó, ami alkotmányos konstituenciát adott a Habsburg-birodalomnak. A radikális kritikusai által oly lenézett Habsburg-hatalom a nemzetközi krízisek tanulságait belső politikai változásokban is realizálta. így nemcsak a külső, egyéb nagyhatalmi érdekek, hanem a belső stabilitás biztosítása is hozzájárult a Monarchia nemzetközi helyzetének szilárdságához. Annak ellenére, hogy több krízisen is átesett a Birodalom a külső érdekháló és a belső, hatalmi reagáló készség együttesen sikeresen stabilizálta a helyzetét, óvta létét. A Monarchiát kritikusai, belső ellenfelei sokkal inkább látták korhadó, szétesett képződménynek, mintsem azt a tények alátámasztanák. A Habsburg-birodalom — szemben a sorra-rendre elhangzó egykorú s a történetírásban is visszatérő megítéléssel — a 19. század egyik legéletképesebb intézményének bizonyult. Az életképesség eszköze volt 1849 után az egységes állam képzetét felélesztő abszolutista gyakorlat. Ez a politikai szisztéma egyfelől segítette a Habsburg-hatalom saját szempontjai alapján történő stabilitást, másfelől azonban csak akkor nyújthatott volna tartós biztonságot a birodalom számára, ha nincs újabb nemzetközi kihívás, illetve, ha a rendi struktúra utáni nemzeti-politikai közösségképzés gyenge, elfojtható, megszűntethető. Kétségtelen, hogy bizonyos 18. századi abszolutista tendenciák és az abszolutizmussal elérhető „látványos nyugalom" erősen ösztönzött a módszer alkalmazására, hiszen az a rendi politikai szerkezet ami Magyarországon megnehezítette az önkényuralmi struktúra, a „Gesamtstaat" működését éppen 1848/49 eredményeként tört szét, számolódott fel. Az erőpolitika, a stabilitás-érdek illetve a korábbi akadályozó tényezők eltűnése az egységes állam elvont racionalizmusát támogatta. A számítás azonban lekicsinyelte a nemzetközi politika által kiváltott válaszkényszer belpolitikai hátterének fontosságát illetve azt az új típusú közösséget, amit éppen 1848/49 tett visszavonhatatlanná. A nemzet, mint új típusú politikai közösség nem csak identitást jelentett, hanem — s ez reformkori geneziséből adódott — jogközösséget is. Más szóval szabadságközösséget. A neoabszolutizmus pedig — természetéből, jellegéből, lé-