Századok – 2003

200 ÉVE SZÜLETETT DEÁK FERENC - Gerő András: Deák és a kiegyezés 1103

1108 GERŐ ANDRÁS döntéseit, véleményét kitapintható személyes érdek motiválja.1

6

Anyagi függetlensége erre kevés garancia lett volna. Sokkal fontosabb volt, hogy a politikai küzdelem céljával, a hatalommal illetve a megnevezhető pozíciókkal szemben következetesen távolságtartó magatartást tanúsított. Ha kellett, lemondott a képviselőségről. Ha nagyon kapacitálták — mint 1848-ban —, akkor ment, sőt miniszteri pozíciót vállalt, de határozottan érzékeltette: nem ő akarta, hanem őt akarták. Az anyagi haszon motívumát távol tartotta magától, a pozíciókeresés gyanúját következetesen képes volt elhárítani. Erkölcsi reputációt szerzett magának, ami viszonylag közismertté is vált, hiszen a magyar politika jól átlátható és behatárolható körben működött, így aztán a személyesség gondoskodott arról, hogy a jó és a rossz terjedni tudjon és az emberek nehezen titkolhassák el erkölcsi esendőségüket. Mindezek alapján bizonyos értelemben elesik az az érv, hogy a versenytársak hiánya juttatta Deákot a megegyező politikus kulcshelyzetébe. Megközelítésem alapján igazából nem is lehetett volna jelentősebb kihívója, hiszen a professzionális kritériumok alapján a Széchenyi-féle magatartás ebben a kontextusban erősen amatőr, az Eötvös-féle teoretikus megközelítés szintúgy, a Kossuth-modell pedig sokkal inkább a modern, mintsem a magyar- közegben még uralgó tradicionális professzionalizmusnak felelt meg. Az arisztokrácia soraiból jövő, az intézményes politizálás honi tradícióit kevéssé kezelni tudó viselkedés pedig érdekérvényesítő erejében volt kisebb politikai értékű. Megítélésem szerint tehát a Deák által megtestesített politikai magatartás tendenciájában megfelelt egy részlegesen, ámde minőségi elemekkel dúsultan változó politikai korszaknak. Deák ebben az értelemben volt a korabeli Magyarország professzionális politikusa. Következőleg nyilvánvaló az is, az őáltala képviselt professzionalitás könnyen háttérbe szorul, ha csak a hagyományos vagy csak illetve főként modern professzionalitás kerül előtérbe. Deák tudta, ismerte saját profeszszionalizmusának határait, ezért ütemkésések nélkül vonult háttérbe, ha ezt a helyzet úgy kívánta. Mindez egyfelől jelezte határait, másfelől — az életutat tekintve — egyfajta politikai tőkefelhalmozást jelentett. Kétséges illetve biztosan nem tudható volt: valaha is alakul-e úgy az élet, hogy a felhalmozott politikai tőke, a modernista tartalmú tradicionalizmus átváltható első osztályú politikai tetté váljon. Ami nem volt tudható, az 1867-re bekövetkezett. 16

Gerő András: Deák Ferenc és a politikai etika in: ugyanő: Utódok kora. Történeti tanulmányok, esszék Bp. 1996. 23-35. (A tanulmány eredetileg 1993-ban íródott) Itt természetesen jeleznem kell, hogy történetírásunkban felbukkant az az érv, miszerint Deák kiegyezési hajlandóságát személyes érdek is motiválta. Eszerint nővérének unokája, Nedeczky István szabadulását jelenthette — s a kiegyezés során életbe léptetett amnesztia miatt jelentette is — a megegyezés. Deák unokaöccsét 1864. november 24-én összeesküvésben való részvételért halálra ítélték, majd 1865. januárjában, fellebbezés után 20 évre mérsékelték a büntetést. Szabad György emlegette ezt fel, „mint járulékos, még sem lebecsülendő személyes motívumot", (in: Magyar Tudomány 1976/11, 683..) A kortársak ilyen gyanút nem tápláltak. Szabad vélelmezi az összefüggést, de nem tudja bizonyítani. Magam úgy vélem, hogy Deák politikai értékei, megközelítése már 1861-ben is megegyezéses jellegű volt s ráadásul nem ő, hanem a viszonyok összessége diktálta a menetet, a ritmust. Vélhetően tudta, hogy a konszolidáció a rokonának is szabadságot jelent, de ez valószínű nem motívumként, hanem járulékos „haszonként" jelentkezhetett. Deák is „emberből volt", de saját esendőségét minimalizálni kívánta.