Századok – 2003

KÖZLEMÉNYEK - Makkai Béla: Önvédelem vagy expanzió? Magyar "nemzetgondozási" program a délszláv régióban a 20. század elején 101

106 MAKKAI BÉLA Nem meglepő tehát, hogy Tisza István miniszterelnöknek az 1913-ban tető alá hozott kompromisszum ellenére „minden felrúgásával"3

2

kellett fenyegetőznie ahhoz, hogy a gyepű-szerepre kárhoztatott Dráván túli magyarság pozíciói legalább is ne romoljanak. Az 1868. évi kiegyezési törvény szellemével szöges ellentétben a megegyezési készség, a sajátos érdekek tiszteletben tartása ekkor már sajnálatos módon mindkét oldalon hiányzott. Ezt bizonyítják a szélsőséges jelszavaktól hangos tömegtüntetések, másfelől ezek erőszakos letörése; a száborban számtalanszor kinyilvánított egyoldalú elszakadási szándék, s válaszképpen a törvényhozás feloszlatása; az alkotmányellenes állapot huzamos fenntartása, a nyilvánvaló kormányozhatatlanság, amely már a dualista államszerkezet átalakításának halaszthatatlanságára figyelmeztetett. Csakhogy a kompromisszumos megoldások útjai a világháború időszakában minden jel szerint végleg eltorlaszolódtak. A magyar kormányzat végül is a délszlávok elszakadását (horvát olvasatban a nemzeti önrendelkezés elvének érvényesülését) az akciókban is szem előtt tartott érdekei ellenére nem volt képes meggátolni. Külpolitikai tényezőkön kívül ennek döntően az volt az oka, hogy a magyar politikai elit nem ismerte fel, hogy a(z egyébként élesen magyarellenes) Tiszta Jogpárt által képviselt nagyhorvát nemzeti követelések a Monarchia keretei között kielégíthetőek, igaz, csak a kiegyezési rendszer revíziójával, s végeredményben az ország foderalizálásával. Amennyiben mégis felismerte, az integer Magyarországért ezt az árat (kiváltságos szerepének, pl. tengeri kapujának elvesztését) nem volt hajlandó megfizetni. Az akciók stratégiai célkitűzéseinek kudarcát mutatja, hogy a telepítések lehetőségével is számolva nem jött létre olyan összefüggő s etnikai szempontból dominánsan magyar(-német) terület Szlavóniában, amelyben némelyek a magyarhorvát államközösség fennmaradásának legfőbb biztosítékát látták,33

amely „szerves" kapcsolatot teremtett volna egy történeti jogon kialakítani remélt boszniai „hídfőállással".3

4

Ám a magyar bevándorlás megtorpanása, a nagybirtok parcellázások és eseti telepítések elhanyagolható demográfiai és gazdasági hatása, s a világháborúban fogant extrém „rendezési tervek" elvetélése az ez irányú terveket az irrealitás körébe utalták. a felét sem érte el (2,8%). Verőcében 14,1% - 6,4%, Szerémben 6,9% - 2,1%, Eszéken 11.9% - 2,4%, Zimonyban 11,7% - 3,1% volt ez az arány. - SzMU, 1918. aug. 17. - A magyar kormány egyébként mindkét törvényt sérelmezte. Vázsonyi Vilmos igazságügyi miniszter a királyi szentesítés ellen foglalt állást. - Lajos Iván: A horvát kérdés. - Pécs, 1932. 65. 32

MOL К 26 ME 1037. cs. 888. 1914 XVI. t. 106. asz. 33

Tarkovich József, a Julián Egyesület alelnökének a kormányfőhöz írt 1918. febr. 18-i levelében így fogalmazott: „ a németségnek éppen az lenne a hivatása, hogy a szlavóniai magyarsággal egyetértve mindketten védgátul szolgáljanak a mind inkább erősödő délszláv törekvésekkel szemben." - MOL К 26 ME 1185. cs. 779. = 1482. 1918 XVI. t. 34

Vargha Gyula a szocializmus és nacionalizmus feszítő erőivel szemben csak úgy látta megmenthetőnek az integer Magyarországot, ha „ megbénít minden széthúzó törekvést. Ez azonban ma már csak úgy lehetséges, ha a nemzetiségek compact tömegei közé ék gyanánt vetjük a magyarságot, hogy a folyók völgyében, a közlekedési eszközök vonalai mentén tervszerúleg előretolt magyarság vaskapcsok gyanánt tartsa össze a ma már lazulni kezdő részeket." - RZsL, 2. f. Szlavóniai misszió, 82. cs. sz. n.