Századok – 2002

Tanulmányok - Miskolczy Ambrus: Kossuth Lajos egy ismeretlen napló tükrében. Hiúság megszállottja vagy emberarcú Robespierre? IV/881

KOSSUTH LAJOS EGY ISMERETLEN NAPLÓ TÜKRÉBEN 883 fel, és „Venus templomában" vitézkedett, emellett csábítgatta azt, aki megtetszett neki, olykor pedig ő maga nem tudott ellenállni egy-egy rámenősebb hölgynek. Naplóinak utolsó oldalára jegyezte fel sikereit, félsikereit és kudarcait. Összesen 1373 közösülést. Ugyanakkor diszkrét, nem akar másokat kompromittálni. Amikor eltűnődött azon, hogy képzeletbeli háremében ki milyen nevet kap és ki milyen helyet foglal el — 1848. augusztus 30-án — így zárta — vagy inkább folytatta — elmélkedését: „Avatatlanok ne rágódjanak felette, ha nem értik a dolgot, a kik e név sorba, be vannak irva, más világnak fényes tüneményei, egy képzelt, egy talán valósuló világnak tényező személyei! Jobb, ne is gondolkozzanak felőle, mert azt csak az én elmém foghatja fel, a teremtő." Ugyanakkor kíméletlen is volt mint egy gyermek. Odamondott másoknak és magának, persze magának már kellő kímélettel. Sajnálta is magát, másokat is. Elsődleges közössége a család volt. Ehhez az is kötötte, hogy a nősüléstől és családalapítástól agglegényi életformája is visszatartja. Anyját élete végéig bálványozta.8

Elmélkedett azon is, hogy a magyar nyelv zsenije egyedülálló, mert külön szava van a szerelem és a szeretet jelenségére. Közben gyűlölni is tudott Gyulay Lajos . Mindenekelőtt képzelt közössége, a nemzet ellenségeit. Mert megfogadta Kazinczy intését, mi egy kor üzenete: „lebegjen a Haza szeretete s a Nemzet dicsősége szemeid előtt".9 Erre nevelte Döbrentei Gábor is. Ugyanakkor nem volt rossz gyermek. Örült a más örömének. „Nincs nekem nagyobb örömöm — írta 1848. február 19-én —, mint mikor másokat örvendeni látok. Magam, lemondtam róluk!" (46.k. 125.) Lemondott, mert alapvetően szerencsétlen lélek. Nemcsak azért, mert a romantikus ember eleve az. Hanem azért is, mert irodalmunk klasszikusai — Kazinczy Ferenc és Döbrentei Gábor — tehetségesnek hírlelték, viszont hamar rájött, hogy az irodalmi arénában nem arathat sok sikert. Sőt máshol sem. 1822-ben Bécsben még „ugyancsak szorgalmatos" akart lenni, remélte érdekében a császárnál is szólnak, mert „megvallom már szeretném is valami lenni, minekutána már huszonkét esztendeje, hogy semmi sem vagyok." (2.k. 75.) Tíz év múlva sem lett több. 1834-ben keserűen is vetette papírra: „Széchenyi tagadhatatlanul nagy ember, ő már halhatatlan, ha ma meghal, hol állok én? Ki halhatatlanság után vágyom, arra törekszem - sokra, nagyra születni és keveset tehetni, keserű érzés." (14.k. 86.) Lelki nagyságra vall, hogy keserű érzéseit nem párosította irigységgel. Az irigyeket meg is mosolyogta: „Teleki Mihály és Kun Gothárd jutnak eszembe — írta 1838-ban — , kikben az irigység oly nagy mértékű, hogy el lehetne rólok mondani, hogy még azt is irigyelnék, ha egy kutya jól táncolna. Teleki Mihály irigyli Szécsényit, Kun Gothárd Vesselényit, korunk és hazánk két legnagyobb féríiait, én csak azt sajnálom, hogy ketten és nem többen vannak, és hogy én is oly nagy nem lehetek." (21.k. 58.) A napló a csalódott lelkek tükre. Olvasása oldhatja az olvasó magányosságát is; de a történész számára is forrás. Kérdés, milyen mértékben? - azon túlmenően, hogy olyan információkat kapunk, melyeket máshonnan nem nyerhetünk, hiszen 8 Kegyeletkoszorú melyet M.-Németi Gróf Gyulay Lajos feledhetlen szülei emlékére azok születésének századfordulatán a fiúi hála virágaiból szentel. Szerk. Baló Benjámin. Arad, 1868. » 9 MTAK, MIL 4-38. 27b