Századok – 2002
Közlemények - Jemnitz János: 1917. Háború – béke? Reform – forradalom? I/75
78 JEMNITZ JÁNOS keztetéseit szinte szó szerint megismételte, megerősítve: „a hivatalos párt ügye reménytelen".8 Mindez csak egyértelmű biztatásként hathatott. Ugyanakkor a porosz Landtagban A. Hoffmann mondott el olyan beszédet, amelyről Renaudel megjegyezte: ez volt eddig a leghatározottabb felszólalás, amely Németországban a kormány ellen elhangzott.9 A gothai pártkongresszuson április 6-án 124 választókörzetből 143 küldött és 15 parlamenti képviselő jelent meg, köztük spartakisták is, akik újra hangsúlyozták, hogy csak autonómiájuk megtartása mellett csatlakoztak a „függetlenekhez". A konferencia összeülte előtt a küldöttek kézhez vehették Ernst Däumig írásos körlevelét, amelyben azt taglalta, hogy a szocialisták feladata az, hogy végre visszaállítsák a demokrácia és a szocializmus fogalmának becsületét, s egyúttal az Internacionálét is újra hatékonnyá kell tenniük. Dáumig ehelyütt a régi szociáldemokrata szellemre hivatkozott, a régi tradíciókra, s azt is jelezte, hogy a szocialista és internacionalista megújhodás természetszerűen a béke ügyét is szolgálná.10 E körlevél mintegy az alaphangot adta meg. Ezek után Haase üdvözölte az egybegyűlteket s Bock, valamint Dittmann elnökletével a konferencia megkezdte tulajdonképpeni munkáját. Első napirendi pontként a szociáldemokrácia és a munkásmozgalom helyzetéről Haase tartotta a fő beszámolót, aki nemcsak jobb, hanem balfelé is elhatárolta magát. Igen élesen támadta a szakszervezeti bürokráciát, s a német párt „ultráit", Lenschet és társait, akik elvakult politikájukkal hozzájárultak ahhoz, hogy most Németország az Egyesült Államokkal is szembetalálja magát. Megemlékezett a pártvezetőség békenyilatkozatairól, de azokat komolytalanoknak bélyegezte, amelyek semmiként sem presszionálták a kormányt. A párt szervezeti szabályzatát Dittmann ismertette, aki egyúttal jelezte, hogy a párt végső profiljának kialakítására már csak a háború után kerülhet sor. Haase és Dittmann beszéde után a stuttgarti Rück és a duisburgi Rosi Wolffstein a spartakisták nevében érzékeltették, milyen fenntartásaik vannak a Munkaközösséggel, s elsősorban annak a parlamenti fórumot túlbecsülő taktikájával szemben. A spartakistákkal elsőként Kurt Eisner szállt vitába, jelezve, hogy indítványaik a munkásságot még inkább megosztanák. L. Zietz inkább a békét szolgálta, mikor azt taglalta, hogy a nők az ellenzék mögé állnak. Haase zárszavában szintén az ellenzék egységének elmélyítésére szólított fel. Ledebour a soron következő feladatokról beszélt: ezek között a pacifista követeléseket állította első helyre, majd szintén a spartakisták tételeit vitatta, szerinte ugyanis ezek túl egyoldalúan követelték a parlamenten kívüli harci módszerek alkalmazását, s felületesen utasítottak el minden honvédő követelést, akkor is, ha az a nemzeti önrendelkezés talaján állt. Mindemellett akcióprogramjának gerincében a kormány és a többséggel szemben az azonnali béketörekvések szorgalmazása állt.11 Pártprogramot végül nem fogadtak el, ellenben megerősítették és kiadták a Kautsky által írt 8IISG К D. X. 166. 9 L'Humanité, 1917. március 18. 10 E. Prager: Die Geschichte der USPD Berlin, 1921. 143-144. 11 E. Prager, i. m. 144-147.
