Századok – 2002
Történeti irodalom - Scheuermann Martin: Minderheitenschutz contra konfliktverhütung? (Ism.: Tilkovszky Loránt) III/696
696 TÖRTÉNETI IRODALOM álláspontból a városi oligarchia státusza emelésével, földrajzilag pedig a szűk régión túllépve akarták átalakítani a dalmát államszervezetet; azaz nem konzervatív „állammegőrző", hanem modernizáló nemzeti programot próbáltak megvalósítani. Nemzetfogalmuk elütött a „többi pártétól", mivel az nem a történetiségre és az etnicitásra, hanem a szociokulturális tényezőkre épült. Az 1848 nyári birodalmi gyűlési választások során a választási jogosultság tekintetében a városok jártak jól, de amint a 341. oldal táblázata mutatja, nehéz a nemzeti irányzathoz való besorolásuk a megválasztott képviselőknek. Valószínűleg a korábbi „szlávdalmát" irányzat kerekedett felül. Az 1848. december 11-i interpelláció a dalmát sajátosságok és az autonómia megőrzésének szándékával a közakaratot tükrözte. Ezek után azt várnánk, hogy az osztrák Dalmácia-politikában nemzeti alapű fordulat megy végbe. Ehelyett a „pártok" erőviszonyaira figyeltek fel és az összmonarchiához való lojalitás, ill. illojalitás alapján ítélték meg azokat. Kétségtelen azonban, hogy az osztrák politika a forradalomban bizonyos fokig nacionalizálódott. A továbbiakban csak a horvátok, a szerbek és a városi kisebbséget alkotó olaszok körében fejeződött be az identitásképződés. A katonai és az etnopolitikai konfrontációk a későbbiekben árnyékot vetettek a régióbeli nemzeti pluralitásra. Igen elgondolkodtató, amit Clewing a korábbi nemzeti irányzatok pártosodásával kapcsolatban a Habsburg-monarcia késői szakaszával és a 20. századi evolúcióval kapcsolatban kifejt. Már korábban A. Kuzmanic rámutatott, hogy ebben a térségben a többféle etnikai, nemzeti kultúra együttélése lehetetlenné vált, ami Dalmáciában azonban enyhébben érvényesült. Az illírizmus, vagy a későbbi „megkonstruált" jugoszlávizmus nem nyújtott pozitív adalékot a délszláv identitásképzéshez. A vallási faktor a horvátoknál és a szerbeknél mintegy determinálta a nemzeti identitást. A szerző utal arra, hogy több neves történész (pl. E. J. Hobsbawn) bírálta a „nemzet", a „nacionalizmus" és a „szuverén nemzetállamra törekvés" összekapcsolását. Rámutat, hogy Dalmáciát illetően az egyes fogalmak nemzeti és regionális tartalmának pontos meghatározására van szükség. A nemzeti identitásban és a regionális sajátosságok révén — a horváton kívül — az összes irányzat hangsúlyozza Dalmácia sajátos „szerepkörét". Az állam-polgár viszonyban és a nyelvi kérdésben az összes irányzat kiáll a régió fejlődését elősegítő aktív és anyanyelvi közélet és oktatás mellett. Lényeges a politikai közélet és az oktatás nemzeti nyelvi módozatainak a régió gazdasági és társadalmi progressziójára való hatása. Nem véletlen, hogy 1848/49-ben a politikai participáció és az iskolaügy nyelvi vonulatai újrafogalmazódtak. A tőkeformáknál fontos a humántőke szerepe. Az állami nyelvpolitika akkor ígérkezik hatékonyabbnak, ha hozzáidomul a helyi feltételekhez. Clewing jogosan utal arra, hogy ha a „nemzetépítést" teljesen irányíthatónak vesszük, az csak útvesztéshez vezet. Végül fontosnak tartjuk kiemelni a mű forrásmellékleteit és térképeit. Kurunczi Jenő Martin Scheuermann MINDERHEITENSCHUTZ CONTRA KONFLIKTVERHÜTUNG? Die Minderheitenpolitik des Völkerbundes in den zwanziger Jahren Materialien und Studien zur Ostmitteleuropa-Forschung 6. Herder-Institut, Marburg, 2000. 516 o. KISEBBSÉGVÉDELEM KONTRA KONFLIKTUSMEGELŐZÉS? A Népszövetség kisebbségpolitikája a húszas években Ez a marburgi egyetemen 1999-ben megvédett doktori disszertáció méltán érdemel figyelmet. Szerzője elsőként vállalkozott arra, hogy Genfben tüzetesen átvizsgálja a Népszövetség titkársága kisebbségi szekciójának teljes iratanyagát, bár ezúttal csak az indokoltan külön periódusnak tekinthető 1920-as évekre vonatkozóan dolgozta fel azt. E rendkívül gazdag forrásbázisra támaszkodva igen részletes, átfogó képet tud adni a Népszövetséghez ebben az évtizedben benyújtott panaszbeadványoknak az illető kisebbségek helyzetébe bepillantást engedő tartalmáról, panaszaik kivizsgálásának, ügyeinek kezelésének módjáról, a bepanaszolt államok magatartásáról, álláspontjuk és magyarázataik túlzott akceptálásáról, s mindezek alapján megbízható véleményt tud formálni arról a népszövetségi kisebbségvédelemről, amely — mint meggyőzően bizonyítja— mindig alárendelődött az első világháború után kialakított békeviszonyok megzavarására alkalmas konfliktusok megelőzése elsődleges célkitűzésének. A vonatkozó legújabb magyar szakirodalomban Eiler Ferenc kitűnő tanulmánya (A két világháború közötti nemzetközi kisebbségvédelem rendszere. Pro Minoritate, VI. évf. [1997] 3-4. sz.
