Századok – 2002
Tanulmányok - Tusor Péter: A magyar hierarchia és a pápaság a 17. században III/527
544 TUSOR PÉTER ÖSSZEGZÉS Forgách Ferenc bíborosi kinevezése; az 1608. évi törvények római cenzúrája; Pázmány konfliktusa a Barberinikkel; az 1639. évi püspökkari konferencia; Jakusith György római követjárása; Lippay és Szelepchényi prímások erőteljes, de kudarcra ítéltetett bíborosi ambíciói. Mindezen — létezésükben, vagy részleteikben, összefüggéseikben és jelentőségükben — ismeretlen történelmi eseménysorok rekonstruálásának köszönhetően a magyarországi katolikus modernizáció római relációinak főbb szakaszai, jellegzetességei: egyszóval periodizációja az eddigieknél világosabban rajzolódik ki előttünk. A század első harmadát még az együttműködés jellemzi. A jelszó, amint azt Pázmány még 1630-ban is, a nemzeti zsinatról írt kérvényében VIII. Orbánnak megfogalmazta, ekkor még az volt, „hogy amennyire lehetséges, mindenben a mi és mindenki anyjához, a Római Szent Egyházhoz alkalmazkodjunk („quod in omnibus quoad fieri potest, Matri nostrae, ac omnium matrici, sanctae Romanae ecclesiae nos conformaremus"). Ezt követi 1632-től 1645-ig a politikai, majd egyházi téren is jelentkező ellentétek rövid, másfél évtizedes, de annál intenzívebb szakasza. A válság eszkalálódásának oka leginkább a Barberini-pontifikátus — a tanulmány elején felvázolt — sajátosságaiban keresendő. A század derekától a hangsúly különféle — régi-új — politikai célkitűzések elérésén van. Az egyházi kapcsolatokat egy sajátos modus vivendi-szerzű normalizálódás jellemzi. Magyarország katolizácója ugyanakkor már szinte kizárólag a Habsburg-államhatalom olykor erőszakot sem nélkülöző közreműködésével teljesedik ki az 1670-es években. A magyar püspökök és az Apostoli Szentszék sajátos viszonyrendszerét a 17. században egyrészt a pápaság történeti ciklusai alakították; másrészt az itáliai Habsburg-politika és a középkorvégi struktúrák hazai továbbélése határozta meg. Mindeddig kellő figyelemre a magyar történetírásban sem méltatott önálló koncepciói és igényei ellenére a magyar katolikus egyházi elit ezekhez az erővonalakhoz kénytelen alkalmazkodni. Ez különösen 1632 után válik egyértelművé. A meghatározó eseménysorok rekonstruálása: azaz a főbb problémák és fordulópontok felvázolása immár lehetővé teszi mindazon szervezeti, technikai kérdések nagyszámú, de szétszórt és egyenetlen adatainak rendszerzését, megfelelő interpretációját, amelyek nélkül a kora újkori magyar katolicizmus Rómához fűződő kapcsolatairól alkotott képünk nem lehet teljes.5 1 51 Néhány rövid, előzetes áttekintés, illetve részelemzés: Tusor Péter: A magyar egyház és Róma a 17. században. Vigilia 64 (1999) 503-513., A magyar püspökök első római ágensei. Vigília 67 (2002) s.a., valamint Eszterházy Károly kánoni kivizsgálási jegyzőkönyvei a Vatikáni Levéltárban. In: Eszterházy Károly Emlékkönyv, szerk. Kovács Béla. Eger 1999. 23-42, 23-25. 39-41., A prágai nunciatúra vizsgálata 1616-ban az esztergomi főegyházmegye állapotáról és az új főpásztor személyéről (Pázmány Péter processus informativusa az Aldobrandini hercegek frascati levéltárában). In: Mater et magistra. Esztergomi egyháztörténeti konferencia tanulmányai, s. a., A királyságbeli és hódoltsági katolikus felekezet-szervezés problémái és lehetőségei az 1630/1640-es évek fordulóján (Egy Rómába írt egri püspöki jelentés alapján). In: Mezőváros és reformáció. Nagykőrösi irodalomtörténeti konferencia tanulmányai. Szerk. Szabó András, s.a.
