Századok – 2002
Történeti irodalom - Niederhauser Emil: Kelet-Európa története (Ism.: Arday Lajos) II/515
515 TÖRTÉNETI IRODALOM i hajlandó volt (pl. románokkal kulturális kérdésekben), de engedni nem. Ennek következtében pedig e tárgyalások eredménytelenül zárultak. A kimondottan belpolitikai kérdések esetében (választójog, agrár- és munkáskérdés), ahol számára a követelt változások elfogadhatatlanok voltak, alkalmazva a parlament esetében kipróbált és bevált módszereket, a kompromisszumkeresés látszatát is kerülte. A dualizmus végkifejletét jelentő világháborút a szerző csak a fenti problémák (társadalmi és nemzetiségi) további története szempontjából szembesíti a háborút megelőző törekvésekkel, melynek eredményeként a Tisza-féle kísérlet szinte teljes kudarcát lehet konstatálni. Tisza István közel másfél évtizedes politikájának bemutatása során a szerző kerüli Tisza politikájával kapcsolatban a szakirodalom által már részletesen (sok esetben általa is, de más kontextusban) feldolgozott részeket, s elsősorban a változtatási kísérletekre koncentrál. A kötet záró része a parlamentarizmushoz illetve a törvényhozáshoz közvetlenül kapcsolódó intézmények kialakulásáról és továbbéléséről ad eltérő mélységű áttekintést. Az ügyészség, a KSH és a Posta történetének rövid ismertetése mellett a második kamara történeti vázlata 1944-ig terjed. Részletesebb a választási rendszer és választójog alakulását, valamint a házszabályt és a képviselők jogállását (összeférhetetlenség, mentelmi jog) bemutató összefoglaló kép, mely szinte napjainkig (1990-ig) követi nyomon a változásokat. Bartus Sándor Niederhauser Emil KELET-EURÓPA TÖRTÉNETE História Könyvtár - Monográfiák 16. Budapest, 2001. 350 o., 8. térkép A magyar történettudomány egyik meghatározó és legtöbbet publikáló személyiségének ez a monográfiája életműve összegzésének tekinthető. Kitűzött célját maradéktalanul elérte: azt írta meg, amit az 1500 éves (Kr. u. 500. - 2000.) fejlődésből fontosnakjellegzetesnek tart. Nem „részletes történetet", de ebben a vastag kötetben minden benne van, amit a múltból Európa keleti feléről tudni kell s érdemes. Munkáját a szerző „posztmodern egyéni narratívának" nevezi, de sokkal több, mint Kelet-Európáról való elképzelésének kifejtése: a „Forrongó félsziget" (1972.), „A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában" (1977, angolul 1982.) „A Habsburgok" (1977.), az „Oroszország" (1997.) után megszületett a legfontosabb események és tendenciák egységes szemléletű, egyéni hangú, pozitivista összefoglalása, a szó legpozitívabb értelmében. Szerencsés ötvözete ez a legújabb kutatási eredmények alapján megírt egyetemi tankönyvnek és a széles olvasóközönséget megcélzó ismeretterjesztő munkának. Adat- és gondolati gazdagságát élvezetes, elbeszélő stílusa hozza közel a ma emberéhez, s az egykori hallgató örömmel és elérzékenyedve fedezheti fel az ismerős szófordulatokat és mondatfűzést, melyeket szeretett professzora óráin hallott A cím gondolatébresztő és vitára késztető: valóban Kelet-Európában élünk? Hány Európa van? 1948. és 1989. között, a sokat emlegetett 40 évben a válasz könnyű volt: kettő. A két szuperhatalom bipoláris rendszerének árnyékában kontinensünk a politikai, katonai és ideológiai szembenállás folytán Kelet- és Nyugat-Európára egyszerűsödött. A természetellenes megosztottságot mi sem jellemezte jobban, mint az a reálpolitikai tény, hogy a NATO-tag Görög- és Törökország a Nyugat, míg az ezer éve a nyugati keresztény kultúrkörhöz tartozó lengyelek, csehek és magyarok a Kelet részeivé váltak. Wallerstein elmélete is két nagy régiót ír le: az észak-nyugati centrumot és az azt körülvevő perifériát. Herczegh Géza az utóbbit hét egységre bontja; a keleti három: Kelet-Közép-Európa, a Balkán és Kelet-Európa. Hol húzható meg hát Kelet-Európa határa? A keleti az Ural és a Kaukázus, ezt kevesen vitatják; a nyugatit a (kultúr)történészek és geográfusok a Tallinn-Dubrovnik, illetve a Karélia-Duna-torkolata vonal mentén látják. Több angol történészhez hasonlóan Arató, Perényi, Brunner és Niederhauser az Elbától az Uraiig terjedő térséget nevezi Kelet-Európának, melynek jellemzője a szláv túlsúly, a nyugati és keleti kereszténység együttes hatása, a gazdasági-társadalmi fejlődés fáziskésése és a soknemzetiségű birodalmak kialakulása. Alrégiói: a középkori lengyel, cseh, magyar királyságok és a Baltikum — ez Nyugat-Kelet-Európa; Oroszország és a Balkán. Sok történész és politológus — köztük Ranke, Naumann, Jászi, Szekfű, Spengler, Toynbee s legújabban Huntington - földrészünket a nyugati és keleti kereszténységet (és az iszlámot) elválasztó vonal mentén osztja Nyugat- és Kelet-Európára,
