Századok – 2002

Történeti irodalom - A szabadság Debrecenbe költözött. Tanulmányok 1848/49 történetéhez (Ism.: Urbán Aladár) II/507

507 TÖRTÉNETI IRODALOM i feldolgozott, az érdekes koncepciók közül több csak kéziratban maradt fenn, melyekre a kiinduláshoz alapirodalomnak tekinthető Kautz, s az 1934-es Bibliographia Oeconomica Hungáriáé sem utal. Ráadásul korai szerzőink latin és német nyelvhasználata sem engedi könnyen közel a feldolgozót, mi több, az akkori magyar nyelv, az értekező próza kialakulatlansága ,,a magyar szók csigályozásával" (45. o.) is adós még. Csetri az utószóban szerényen, régi kalendáriumi fordulattal utal arra, hogy a „kedvezőtlen csillagjárás" múltával végre, nagy késedelemmel adja közre három évtizeddel ezelőtt elkezdett kutatását. Örömmel olvassuk, s szívesen ajánljuk gazdaságtörténészek, történészek és közgazdászok figyelmébe. Bekker Zsuzsa A SZABADSÁG DEBRECENBE KÖLTÖZÖTT Tanulmányok 1848/49 történetéhez Szerkesztette Takács Péter Erdélytörténeti Könyvek 2. Debrecen, 1998. 431 o. A 150. évfordulóra megjelent kötet címe az első pillanatban Debrecen városának a szabadságharcban játszott szerepére látszik utalni, s csak az alcím jelzi azt, hogy szélesebb tematikájú tanulmánykötetet tartunk kezünkben. A szerkesztő előszava szerint az írások célja vagy már vizsgált kérdések új szempontú elemzése, vagy kevéssé ismert regionális folyamatok bemutatása volt. így a paraszti legelőhasználat vagy a nemzetiségi kérdés átfogó vizsgálatától a helytörténeti témák széles skáláján keresztül a legkülönbözőbb tanulmányokat fogja össze a kötet, amelynek tematikája azonban általában a Tiszántúl vagy Erdély történetéhez kapcsolódik. A kötet első írása Takács Péter: A szabadság Debrecenbe költözött című tanulmánya, amely a kormány és az országgyűlés menekülésének körülményeit vizsgálja. A szerző úgy tekinti a december 31-i országgyűlési vitát, mint Batthyány és Kossuth utolsó politikai megmérkózését, amely az utóbbi győzelmével végződött. Bár a Debrecenbe költözés fejvesztett menekülés volt, a Tisza mögött, a térség nagyszámú kis- és középnemesi rétegének és honoráciorainak hagyományos Bécs ellenes magatartására, kálvinista hitük által is táplált elszántságukra támaszkodva Kossuth és az OHB sikerrel szervezte meg az ellenállást. Orosz István: A legelő kérdése 1848/49-ben c. tanulmánya a volt jobbágyok számára fontos, a címben foglalt kérdést elemzi. A népmozgalmakban olyan nagy gyakorisággal szereplő 1848. évi legelőfoglalások magyarázatát abban látja, hogy az 1846:VI. tc. által legelőelkülönözést megengedő törvényhez 1848-ban nem nyúltak. Az 1836. évi törvény előírta, hogy a közlegelők felosztásakor „elegendő legelőt" kell adni, de azt is kimondta, hogy a felosztásból a földesurat nem lehet kihagyni akkor sem, ha addig legelőt nem használt, vagy szűkében vannak a legelőterületnek. Az 1848:IX. tc. úgy rendelkezett, hogy ahol az úrbéri rendezés vagy a legelőelkülönözés még nem történt meg, ott a korábbi — vagyis az 1836. évi törvénynek megfelelő — gyakorlatot kell követni. A X. tc. pedig kimondta, hogy ahol a rendezés akár egyezség, akár per útján megtörtént, az fel nem bontható. A tényleges vagy vélt sérelmet szenvedett parasztok ez ellen nemcsak beadványokkal, hanem spontán foglalásokkal is tiltakoztak. A nyár folyamán három önálló képviselői törvényjavaslat is született a kérdés rendezésére, s a kormány is kidolgozta a maga javaslatát, de a horvát támadás miatt szeptemberben csak a szőlődézsma eltörlését mondta ki az országgyűlés. Gergely András: Az 1849. évi magyar nemzetiségi törvény c. tanulmánya bevezetésként előbb a nemzetiségi kérdés alakulását tekinti át az 1848 előtti Európában, majd a frankfurti nemzetgyűlésnek és az osztrák Reichstagnak a nemzetiségeket érintő állásfoglalását jellemzi. Előbbi nem foglalkozik a leendő birodalom határain belül élő más népekkel, utóbbi kremsieri ülésszaka idején kísérletet tett a nemzetiségi jogok elismerésére. Tervezetét az olmützi oktrojált alkotmánnyal helyettesítették, amely az előző szövegezéséből átvette a „néptörzsek" egyenjogúságára vonatkozó megfogalmazást, de ez az alkotmány valójában nem lépett életbe. A magyar 1848. évi áprilisi törvények a politikai jogokat mindenkinek biztosították nemzeti(ségi) különbség nélkül. A francia „államnemzet" mintájához igazodó magyar politikai vezetés nem méltányolta a társnemzetek önállósági törekvéseit (azt ellenséges agitátorok művének tekintette), s a területi autonómia követelését — vagyis az államegység megbontását — elképzelhetetlennek tartotta. (A soknemzetiségű Magyarország kevert népessége miatt a területi autonómiának technikai akadályai is voltak, — mutat rá a szerző. A szerbek által követelt vajdaság területén a lakosságnak csak mintegy harmada volt szerb.) A magyar kormányzat a mai fogalmak szerinti kulturális autonómia megadásának