Századok – 2002

Történeti irodalom - Kristó Gyula–Makk Ferenc: A kilencedik és a tizedik század története (Ism.: Tóth Sándor László) II/494

498 TÖRTÉNETI IRODALOM i seltethette magát e hadjáratban. Mivel az egyik forrás 30 ezres szövetséges haderőt említ, amelyet Szyjatoszlav orosz fejedelem három részre osztott, s az egyik rész a türköké (magyaroké) volt, a szerző 7-8 ezerre becsüli a magyar komponenst. Valójában akár 10 ezer főt is feltételezhetnénk e forrás alapján, s akkor az etelközi 20 ezres magyar haderő felére rúgó törzsszövetségi hadra következtethetnénk. Nem tudjuk azonban, hogy reális-e bármelyik számadat, így Makk Ferenc óvatos becslését elfogadhatjuk. Az arkadiopolisi vereséget az augsburgi kudarccal egyenértékűnek tartja. Annyiban mindenképpen helytálló ez a hasonlat, hogy mindkettő lezárta egy bizonyos irányba a magyar hadjáratokat. Azt is számításba kell azonban vennünk, hogy míg Augsburgnál csak a magyarok vették fel a harcot I. Ottóval, Arkadiopolisnál egy koalíciós erő részeseként harcoltak Bizánc ellen. A kalandozások értékelésénél Makk Ferenc helyesen hangsúlyozza azt, hogy bár kb. 47 hadjáratról tudunk 899 és 970 között, valószínű, hogy sokkal több lehetett, s évente egy vagy több ilyen akcióra is sor került. Egyértelműen úgy foglal állást a szerző, hogy a kalandozások zsákmányszerző, rabló hadjáratok voltak. Állítását forrásokkal támasztja alá, amelyek igazolják, hogy a magyarok nemesfémeket, foglyokat és élelmiszert igyekeztek zsákmányolni katonai akcióik során. Nem igyekszik szépíteni a valóságot, a magyar hadjáratok pusztító jellegét egyáltalán nem tagadja. Rámutat ugyanakkor arra, hogy ezek jellegükben nem különböztek a normannok, arabok korabeli vagy a hunok és avarok korábbi katonai akcióitól. A törzsi vagy törzsszövetségi keretben folyó kalandozásokban szerinte a szabadok vettek részt, nem pedig egy elkülönülő katonai kíséret. A magyar kalandozások sikereinek okát helytállóan a szokatlan magyar nomád haditaktikában, fegyverzetben (reflexíj) és az európai belviszályokban jelöli meg. Egy rövidebb fejezet tárgyalja a 10. század belső viszonyait. Makk Ferenc szerint a nomád életmód jellemezte a magyarság életmódját a honfoglalás után is, a legeltető nagyállattartás dominált. A Dzsajháni-hagyományban a sok szántóföldre való utalást a 920-as évekre vonatkoztatja, s úgy véli, hogy ezeket a magyarok az alávetett népekkel műveltették meg. Szerepet tulajdonít a kézművességnek (vaskohászat, fazekasság stb.) és a nomád kereskedelemnek is. A szerző a 10. század közepétől a szállás- és legelőterület szűkössége és a kalandozások kudarca következtében lassú életmódváltással számol, a földművelés terjedésével az elszegényedő magyarok körében. A társadalmat illetően megkülönbözteti a szabadokat (magyarok) és az idegen eredetű szolgákat. Szerinte a szabadok a vagyoni különbségek következtében differenciálódtak, kezdtek beépülni a kialakuló, gazdagodó elitbe az idegenek, míg a kalandozások megszűnése után a szabadok egy része elszegényedett. A politikai viszonyok vonatkozásában a szerző a törzsek és a törzsfők jelentőségének növekedésével számol a 10. század közepére, s ezzel párhuzamosan a vezető tisztségek, főként a fejedelmi hatalom hanyatlásával. Véleménye szerint nem gondolhatunk arra, hogy a 10. század közepén egy hármas fejedelemségi rendszer létezett volna a korábbi, 9. századi kettős fejedelemség helyett. Nézetem szerint legfeljebb a törzsszövetség ideiglenes gyengülésére gondolhatunk, de a fejedelem (kündü) és a bizonyosan bírói feladatokat ellátó gyula és karkhasz tisztségek birtokosai továbbra is a törzsszövetség irányítói maradtak, a szállásterület védelmezésének feladata továbbra is közös ügynek számított. Az Árpád-nemzetségből kikerülő fejedelem háttérbe szorulhatott, bár korántsem biztos, hogy ezért nem maradt ránk az Árpád és Falicsi között uralkodó fejedelem (fejedelmek) neve. Bulcsú karkhasz hadvezetői szerepköre a 950-es években és a szerző által törzsszövetségi hadjáratoknak minősített (955 és 970) kalandozások éppen egyfajta törzsszövetségi megújulást, integrációt is jelezhetnek. Géza fejedelem uralkodását elemzi a könyv utolsó fejezete. Makk Ferenc előbb a fejedelem külpolitikáját vizsgálja. Helyesen hangsúlyozza, hogy uralkodása kezdetén elsősorban bizánci támadás veszélye állt fenn, ezért Géza nyugat felé nyitott. I. Ottó császárhoz 972-ben követeket küldött és térítő papokat kért, majd a következő évben, 973-ban Quedlinburgba is elküldte embereit a császárhoz. A szerző kiemeli, hogy Géza kifelé békés külpolitikát folytatott, míg befelé erős kézzel uralkodott, leverte ellenfeleit, megerősítette hatalmát. Bár formailag felvette a kereszténységet, nem volt meggyőződéses híve az új vallásnak. Úgy is fogalmazhatjuk ezt, hogy Bulcsúhoz hasonlóan Géza is pogány maradt, hiszen több istenben hitt. A gyökeres fordulat megtétele, az államalapítás és az egyházszervezés munkája fiára, Istvánra maradt. A könyv utolsó fejezetében a szerzők áttekintik a földrajzi és politikai szempontból megtett utat a Volga-vidéktől a Kárpát-medencéig, illetőleg a törzsszövetség kialakulásától a kettős fejedelemségig, illetőleg ennek átmeneti meggyengülésétől az erős fejedelmi hatalomig. Összegzésük szerint a nomád, kalandozó és pogány magyarság a 10. század végére fontos válaszút elé érkezett; a fennmaradás érdekében életmódváltásra és a kereszténység felvételére volt szükség. A kötetet a fejedelmek rövid listája, igen alapos, válogatott szakirodalmi tájékoztató, névmutató és két térkép zárja.