Századok – 2002
Közlemények - Nógrády Árpád: A földesúri pénzjáradék nagysága és adóterhe a késő középkori Magyarországon II/451
JOBBÁGYI ADÓTERHEK A KÉSŐ KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON 459 Gönc éves jövedelme 1387-ben tehát mintegy 7000 aranyforint volt, sőt jóval több, mert a pénzösszeg mellé még 50 hordó bort is adniuk kellett volna, de ezt már elengedte a király, s ezért ezzel ne számoljunk. Mint minden adóból számított jövedelem, alighanem ez is kisebb a valóságosnál, hiszen Gönc lakói is nyilván a lehető legkevesebbet adták, de lévén a mezőváros ekkor még királyi birtok, parasztpolgárai jövedelmeik eltitkolásában túl messzire nem mehettek. A becses adatot az teszi a jelen írás számára nélkülözhetetlenné, hogy Abaúj megye 1427. évi kamarahaszna-összeírása megadja a mezőváros portaszámát: az 1391 óta a .Bebek család birtokában lévő oppidumban 191 adóegységet írtak össze.27 Legkevesebb 37 aranyforint éves jövedelem: átlagosan ennyi jutott Gönc minden egyes portájára Zsigmond uralkodásának első évében. Igazán tekintélyes összeg, s ami talán a legfontosabb: nem utólagos számítgatás és mérlegelés eredménye. A kérdés csupán az, hogy a jelentős Abaúj megyei bortermelő és borkereskedő mezőváros anyagi helyzete alkalmazható-e máshol, például az adófizetők számát tekintve gyakorlatilag azonos méretű szlavón oppidum esetében? Úgy tűnik, hogy igen, ámbár a szintén jelentős borkereskedelmet folytató Rojcsa — több mint 100 aranyforintra rúgó 1501. évi vám- és vásárbevételei, és hol kifosztott, hol tekintélyes kölcsönt (240 aranyforint) nyújtó jómódú kereskedői miatt — egy fokkal alighanem még gazdagabb is lehetett Göncnél.28 A jövedelmek ilyetén konvertálása persze korántsem tekinthető kifogástalannak, de a nagyságrendet illetően mégis megfelelően érzékelteti, hogy a szlavón uradalom birtokosa sokat követelt ugyan, lehetetlent azonban nem kívánt. így a Márton bán által Rojcsa oppidumban bevezetett új normatíva egy átlagosan 10%os jövedelemadó lehetett, ami a szegényekre inkább kisebb, a gazdagokra pedig nagyobb arányban hárult, s valószínű, hogy a Szerdahelyiek ekkoriban évről-évre éltek is vele. Gönc és Rojcsa: két tehetős mezőváros. Helyzetük és jólétük országosan azonban aligha általánosítható. Nézzük meg tehát, hogy az egyszerű jobbágyfalvak szintjén mit tapasztalunk. A mezővárosénál jóval egyszerűbb falusi világ adóterheinek felmérése elvileg egyszerű feladat: mindössze a mezőgazdasági termelés értékének, a gazdaságok számának és a kivetett adók nagyságának ismerete szükséges hozzá. A középkori Magyar Királyság történetének forrásviszonyai között azonban ezek közül valami mindig hiányzik. A helyzetet ráadásul az is bonyolítja, hogy a középkori magyar falvak agrárproduktumának teljes keresztmetszetét, az állattartásra és azon belül is a nagyállattartásra vonatkozó statisztikusán értékelhető források szinte teljes hiánya miatt, még néhány mintavétel erejéig sem lehet pontosan megismerni, s ennek megfelelően értékét számszerűsíteni. Az elsajátítás mértékének rekonstrukciója azonban, legalábbis bizonyos kompromisszumok árán, nem reménytelen. A pozsonyi káptalan számadáskönyvében (Liber proventuumJ29 ugyanis több olyan bejegyzés található, amely a fentebb vázolt korlátok között, az egyházi tes-28 Vámra: DL 21 225.; kölcsön: DL 99 628.; rojcsai kereskedők kifosztása 1417-ben: DL 10 971. és 1488-ban: DL 19 409.; a rojcsai vám elfoglalása 1464-ből: DL 16 401. 29 DF 281 414. (Főszékesegyházi Könyvtár, Esztergom, Liber proventuum 1472-1529.) (a továbbiakban: PSzkv.)
