Századok – 2002
Közlemények - Mesterházy Károly: Dunántúl a 10. században II/327
KÖZLEMÉNYEK Mesterházy Károly DUNÁNTÚL A 10. SZÁZADBAN Amikor 1853-ban előkerült az első dunántúli honfoglaló magyar sír Vereben (Fejér m.), még nem látszott, hogy „ritka vendégre" bukkantak az árokásó napszámosok. A magányos sír főbb jellemzői azonosak voltak a legelső magyar sírleletével: a benepusztai, szintén magános sírban nyugvó halott temetkezési szokásai (lovas temetkezés), és mellékletei (lószerszám, öv- és más szíjra való díszítmények, de ekkoriban legfőképpen 9-10. századi Karoling pénzek) a magyar honfoglalás idejére vallottak.1 De attól kezdve a Dunántúlon egy kicsit minden más volt. Feltűnően hiányoztak a lovas sírok. Még a Kisalföldön is alig-alig fordultak elő, legalábbis a Felső-Tisza vidékével vagy a Tisza-Maros-Kőrös közével összehasonlítva. Aztán az is szembetűnő volt, hogy bizonyos kiemelkedő szépségű tárgyak hiányoznak. A mindmáig egyetlen tarsolylemez (Bana, Komárom m.) is csak 1956-ban került elő, miközben a Felső-Tisza vidéken néha egy-egy temetőben kettőhárom is előfordul (Karos, Kenézlő). Ha egy-egy temetőre rábukkantak, megyényi területen csak szegényes, „szláv" sírokat találtak. Ez elvette a kedvét mind az ásató régészeknek, mind a kutatást támogató intézményi vezetőknek. Még a közelmúltban is volt olyan múzeumigazgató, akinek az volt a véleménye, hogy „egy marék hajkarikára" kár a pénzt elpazarolni. Az Alföld és a Dunántúl honfoglalás kori emlékei közötti különbség eléggé későn fogalmazódott meg, és a magyarázat is csak a feltevés szintjén maradt. A honfoglalás kori leletek első nagy számbavétele 1896-ban történt. Ekkor az egész Dunántúlról egy tucat 10-11. századi sírt, ill. temetőt tartottak számon. Ebből gazdag vagy lovas sír volt nyolc lelőhelyen (Vereb, Neszmély, Csorna-Csatár, Csorna-Sülyhegy, Győr, Százhalombatta, Tinnye, Koroncó), és szegényes, mai szóhasználattal élve köznépi négy volt (Nagykajdacs, Székesfehérvár-Demkóhegy, Székesfehérvár-Maroshegy, Tolnaszántó). A két leletcsoport arányait tudomásul vették, és azok nem is keltettek különös érdeklődést. Legfeljebb azt furcsállották, hogy a Felvidéken csak két honfoglaló vitéz síi ja került elő (Galgóc, Szolyva).2 A magyarázatként elfogadott etnikai megkülönböztetés magától értetődőnek látszott: a lovas sírokban a magyarok, a szegényes bronzékszerekkel eltemetettekben 1 Érdy János: A verebi pogánysír. MTA Évk. IX/1. Régiségtani Közi. Buda, 1858. 14-27.; Jankouich Miklós: Egy magyar hősnek, hihetőleg Bene vitéznek, ki még a X. század elején Solt fejedelemmel I. Berengár császárnak diadalmas védelmében Olaszországban jelen volt, újonnan felfedezett tetemeiről s öltözetének ékességeiről. A Magyar Tudós Társ. Evk. 2 (1832-34) 281-96.; A honfoglaló magyarok. Kiállítási katalógus. Budapest, 1996. szerk. Fodor István. 375, 338. (továbbiakban Millecent. kat.) 2 Hampel József: A honfoglalási kor hazai emlékei. Budapest, 1896. Klny. 158. in: Pauler Gyula-Szilágyi Sándor: A magyar honfoglalás kútfői. Budapest, 1900. 744.
