Századok – 2002

Történeti irodalom - Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza 1920–2000 (Ism.: Sipos András) I/247

248 TÖRTÉNETI IRODALOM váltógazdálkodást, azaz nem a választások döntötték el, kinek a kezébe kerüljön a kormányzati hatalom. Hubai László is joggal állapítja meg, hogy a vidéken 1939 előtt érvényes nyílt szavazás, az ellenjelölt nélkül, egyhangúan elnyert mandátumok magas száma, a gyakori törvénysértések és visszaélések miatt az ország nagy részében legfeljebb „imitált választásokról", a titkosan szavazó néhány nagyvárosban is korlátozott, a fővárosban pedig „mérsékelten korlátozott" választásról beszélhetünk. Bármiféle következtetés levonása jóval nagyobb körültekintést igényel, mint a politikai szabadverseny jegyében lebonyolított választások esetében. Nem csak a nyílt és a titkos kerületek adatai kívánnak teljesen eltérő kezelésmódot, de a választói akaratnyilvánítás külső korlátozásának súlyossága és jelentősége is szinte választásról választásra változott. A választás egész folyamatát (a jelöléstől a mandátumok kiosztásáig) gondosan meg kell vizsgálni, ha megalapozott következtetésekre szeretnénk jutni arról, hogy a parlament összetétele mikor milyen mértékben jelentette a valóságos erőviszonyok megerőszakolását. Tulajdonképpen maguknak az adatoknak valódi értékét is csak a széles körű időbeni és térbeli összehasonlításra lehetőséget teremtő átfogó összeállítás „teszi helyre". A korábbi mélyfúrás-jellegű elszigetelt esettanulmányok eredményeit nemigen volt mihez viszonyítani. Ráadásul többnyire (mint Ránki György úttörő jelentőségű elemzésében az 1939. évi budapesti választásokról, amelyben szavazóköri mélységű adatokat választói névjegyzékekkel vetett egybe) már a vizsgált egységek kiválasztása is előzetesen adott politikatörténeti kérdésfeltevésnek alárendelten történt: arra keresett választ, hogy milyen körben kereshetjük adott politikai párt, irányzat szavazóit. Átfogó kép híján a kutatás meglehetősen sötétben tapogatózott a tekintetben, hogy a választási eredmények egyáltalán mennyiben foghatók fel a társadalom politikai tagoltságának tényleges jelzőszámaiként. Ebből a helyzetképből következik, hogy a választások forrásanyagának átfogó felmérésére sem mutatkozott komoly igény. A kötet bevezetésében Hubai elismeri, hogy a Politikatörténeti Intézet Választási Atlasz projektjének elindításakor maguk sem voltak tisztában a rendelkezésre álló források mennyiségével és jellegével, ami azt jelenti, hogy a valós helyzethez képest jóval optimistább feltételezésekkel éltek. Arra számítottak, hogy a legfontosabb iratok, kiváltképp az eredmények megállapításának alapját jelentő választókerületi jegyzőkönyvek lényegében hiánytalanul rendelkezésre állnak. A Belügyminisztérium két világháború közötti választási anyaga azonban 1956-ban az Országos Levéltár égésekor elpusztult. A jegyzőkönyvek ugyan több példányban készültek, a legtöbb fellelhető példány a megyei levéltárakból, a törvényhatóságok választások lebonyolításáért felelős szerveinek, a központi választmányoknak az anyagából került elő. Nem akadt viszont egyetlen olyan lelőhely sem, ahol legalább egy választási évre vonatkozóan minden választókerületi jegyzőkönyv meglett volna. A választókerületi jegyzőkönyvek híján a szavazóköri jegyzőkönyveket igyekeztek fellelni (a választókerületi jegyzőkönyv ezeknek nem feltétlenül egyszerű összegzése, hiszen vitás esetekben itt döntöttek a kérdéses szavazatok sorsáról). Következő lépésben az egyéb — nem kimondottan választási anyagot felölelő — levéltári állagokban, sőt irattárakban megbúvó jegyzőkönyveket és adatokat kutatták fel, a továbbra is hiányzó adatokat pedig a sajtó alapján rekonstruálták. Kedvezőbb volt a helyzet a második világháború utáni két választás esetében: 1945-re vonatkozóan a Szociáldemokrata Párt központjában készült és a párt levéltári anyagában található Faragó Gyula-féle választási statisztika jelentett szilárd alapot, az 1947-es belügyminisztériumi anyag pedig bekerült az Országos Levéltárba, bár nem hiánytalanul. Meglepő módon még a rendszerváltást követő választások anyagaiban is mutatkoznak hiányok: az 1990. évi fővárosi listás szavazás összesítő jegyzőkönyvét például hiába keresték a feldolgozók a szóba jöhető lelőhelyeken. Összességében harmincon felüli azoknak a levéltáraknak és levéltári egységeknek a száma, ahonnan Hubai László és munkatársai a dokumentációt összegyűjtötték. A kutatás első komoly hozadéka tehát az 1920-1947 közötti választások forrásbázisának felmérése. A másolatban összegyűjtött jegyzőkönyveket és sajtóanyagot a Politikatörténeti Intézet Levéltára Választástörténeti Gyűjteményében bárki számára hozzáférhetővé tették. Ennek köszönhetően gyűjtésük bármilyen léptékű további kutatáshoz kiindulópontot jelent, és olyan nyitott gyűjteményes fondot alapozott meg, amely folyamatosan bővülhet a remélhetőleg előkerülő újabb forrásokkal. Igen vegyes eredetű és értékű adatokból kellett egységes adatbázist felépíteni. így különös jelentősége volt az adatok többszörös ellenőrzésének. A választási eredményekről szóló egykorú közlésekben is ritka a számszerű adatok teljes megegyezése. Ennek legfontosabb oka az, hogy a különböző forrásokban szereplő adatok a végeredmény megállapításának különböző fázisait tükrözik. A történeti feldolgozások — ezt a tényt gyakran nem tudatosítva — többnyire valamely tetszőlegesen kiválasztott egykorú közlés adatait használják. A kutatók általában a korabeli hivatalos statisztikai adatközléseket tekintették a leginkább megbízhatónak (ezekre támaszkodott a válasz-