Századok – 2002

Történeti irodalom - Fodor Ferenc: Teleki Pál. Egy „bujdosó könyv” (Ism.: Tóth Gábor) VI/1522

1522 TÖRTÉNETI IRODALOM zője. Hennet 1933. március 21-én azt a gömbösi nyilatkozatot tartotta fontosnak Bécsbe továbbítani, amelyben a miniszterelnök azt mondotta: agyon kell ütni azt, akinek eszébe jutna fegyvert ragadni. A nyilatkozatnak oly kedvező volt a visszhangja, hogy Titulescu román külügyminiszter kijelentette: örömmel kész egy békeszerető Magyarországgal szoros és baráti kapcsolatra lépni. A követ jelentése szerint a román sajtó egy része is hasonló hangnemben írt. (28-29.) Igen sok új részlettel gazdagodik az a portré is, amelyet már az eddigi szakirodalom alapján Kánya Kálmán külügyminiszterről birtoklunk. Joggal mondható, hogy a még megírásra váró Kánya Kálmán életrajz majdani szerzője nem mellőzheti munkája során e kötetet. Igazából új dolgok ugyan nem derülnek ki a két háború közötti időszak legformátumosabb — vagy szigorúbb mércével mérve: egyetlen formátumos — külügyminiszteréről, ám az alapkontúrokat a követi jelentések megállapításai megerősítik és sokban árnyalják. Azt, hogy Kánya Kálmán nagy fenntartással figyelte Hitler birodalmát, azt eddig is tudtuk, de azért nem lebecsülendő — például — az az adalék, mely szerint a külügyminiszter arról beszélt az osztrák követ előtt, hogy „semmiféle tengely nem tart örökké". (159.) A kötetet — ismételhetjük — jó szívvel ajánlhatjuk a két háború közötti magyar história iránt érdeklődők számára. Pritz Pál Fodor Ferenc TELEKI PÁL Egy „bujdosó könyv" Mike és Társa Antikvárium kiadása, Budapest, 2001, 576 o. „Úgy hírlik, az üzenet azt tudatta, hogy a német csapatok már átlépték a magyar határt. Nem sokkal ezután Teleki gróf főbe lőtte magát. Öngyilkosságával az volt a célja, hogy magát és népét felmentse a Jugoszlávia elleni német támadásért viselt felelősség alól. Áldozata tisztára mosta nevét a történelem előtt. De a német seregeket nem tudta megállítani, és a történtek következményeit sem volt képes elhárítani." Winston Churchill e szavakkal emlékezett vissza gróf Teleki Pál tragikus halálára. A magyar társadalom napjainkban is elég megosztó felfogást képvisel Teleki Pál munkásságának és halála körülményeinek kérdésében. A mai történeti kutatás állása szerint Teleki Pál önkezűleg vetett véget életének, s ezzel nemcsak egyszerűen saját becsületét akarta menteni, hanem üzenni is kívánt a magyar társadalomnak, a nemzet sorsával felelőtlenül játszó magyar politikai elitnek. Az események alakulása sajnos azt mutatja, hogy a valós helyzetet reálisan felmérők tábora a hatalom irányításának igencsak a perifériájára szorult, s ebből a szempontból igaza volt Churchillnek. Az adott témában felmerülő kérdések és problémák megoldásában nagy segítséget jelenthetne, ha lehetőségünk lenne Teleki Pál személyiségét, lelki világát, küzdelmes életét, magát a korszakot közelebbről, Teleki kortársainak személyes élményei, visszaemlékezései alapján megismerni. A Teleki Pál halála óta eltelt évtizedek során azonban egyre kevesebb lehetőségünk van erre, hiszen azok a tanúságtevők, akiknek személyes emlékeik lehettek róla, — legyenek azok barátok, ismerősök, munka- és küzdőtársak, vetélytársak, vagy politikai ellenfelek, — az idő előrehaladtával egyre többen távoztak és távoznak el az élők sorából, s viszik sírjukba sokszor igen értékes információikat. E tanúságtevők némelyike azonban valósággal monografikus igénnyel vetve papírra gondolatait, különösen jelentős mértékben járul hozzá ahhoz, hogy az utókor alaposabban, a valóságot megközelítő pontossággal rekonstruálhassa és értelmezhesse a múlt eseményeit, s benne Teleki szerepét. Teleki Pál halálának 60. évfordulóján, a 2001 tavaszán rendezett ünnepi könyvhét idején egy nemrég felbukkant, eddig ismeretlen kézirat látott napvilágot, amelynek szerzője, Fodor Ferenc, a fentiekben már említett legérdemlegesebb tanúságtevők közé tartozott. Az 1962-ben elhunyt szerző 25 éven át közvetlen munkatársa volt Teleki Pálnak, attól kezdve, hogy az első világháborút követő béketárgyalások idején, mint fiatal földrajzos és tehetséges térképész, majd Teleki tanártársa az egyetemen, kitűnő segítőtársa volt a cserkészmozgalomban is. Közelről ismerte Teleki felfogását és célkitűzéseit, s nemzetiségi politikájának megvalósításán dolgozott az 1940-es években a dél-dunántúli tankerület főigazgatói székébe kerülve.