Századok – 2002

Közlemények - Tolnay Gábor: A „Dévaványai Köztársaság” V/1161

1172 TOLNAY GÁBOR Az első — 1914-es — világháború alatt orosz fogságba esett. A forradalom álatt beállt a Vörös Hadseregbe, s harcolt az elnyomott nép szabadságáért. Ott szívta magába a szabadság eszméjét, de ott szállta meg a nagyravágyás ördöge is. Fogságból hazatérése után csendes munkás emberként viselkedett, senki sem gondolta, mit melenget a keblében. 1944. év december havában elérkezettnek látta az időt nagyratörő tervei megvalósítására. A fogságban elsajátította az orosz nyelvet, s így közvetlen tudott az orosz parancsnokkal tárgyalni, akinek a bizalmát kisebb kedveskedéssel, mint vadászfegyver és hintó szerzéssel, de főleg azzal nyerte meg, hogy beletáplálta azt a hitet, hogy községünkben is sokan vannak, akik gyűlölettel viseltetnek az orosz nép iránt és bármely pillanatban képesek lennének ellenük fegyvert fogni. Elhitette, szükség van egy erős rendőri szervezetre, ha nyugodtan akaija álomra hajtani a fejét. A parancsnok hitelt adott szavainak, s megbízta a rendőrség szervezésével. Fegyvert bocsátott a rendelkezésére, s így megszervezte a kb. 40 tagból álló rendőrséget. Volt ugyan rendőrség a községben, még a régi községi szabályrendelet szerint, amely hat rendőrből és egy Szabó Szabolcs nevü parancsnokból állt, de ez a rendőrség csak néveleges közbiztonsági szerv volt, minden karhatalmi tevékenység nélkül: mindent Dékány intézett. Közbiztonsági tevékenységét azzal kezdte, hogy a nyugatra elmenekült és időközben visszatért egyéneket kihallgatta, s ha bűnösnek, fasiszta gyanúsnak találta, nem engedte be a lakásába, hanem fogdába záratta. Meg volt győződve arról, hogy a marxista-leninista eszmét nála senki hívebben, tökéletesebben nem szolgálja, erre bizonyíték az: mikor az orosz parancsnok szóvátette, hogy sok embert letartóztat, azt felelte: „Még Sztálin elvtársat is letartóztatom, ha nem jól dolgozik," Szerencsére Sztálin elvtárs, míg az Imre bácsi szerencse csillaga fennragyogott, jól dolgozott, s így elkerülte a letartóztatás kellemetlenségeit. A fővárosból és vidéki-öl községünkbe élelem vásárlás céljából jött egyéneket elfogatta, s az általa felvásárolt élelmet elkobozta és kihajtotta őket a községből. „Nem lehet megengedni, hogy élelmet vásároljanak, mert kiviszik az erőt a községből." Munkássága mindenre kiterjedt. Népgyűléseket tartott, oktatta a népet. „Tanítani kell ezt a buta népet" - mondta. „Nem tudnak ezek semmit." Tanított, vígasztalt: „Ne féljetek, lesz itt kenyér is, ruha is majd hoz a dicsőséges Vörös Hadsereg. Cukor is lesz, csak én tudok egy helyen vagy 40 q-át, most belepte a hó, de ha elolvad, majd kilátszik az." Igen kevesen tudták, hogy a kéthalmi uradalomban földben maradt cukorrépáról beszél. Megünnepelte a március 15-ét. Beszédét azzal kezdte: „Nem az a március 15., amit az urak hirdettek, színes szavakkal!" Azután beszédében rátért Vörösmarty Mihály — koszorús költőnk — Szózatára, szavalta, mikor odaért: „A nagy világon e kivűl Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell." „Ez sem igaz már, mert a becsületes munkás embernek mindenütt hazája van!" így hazudtolta meg a hazaszeretettől izzó lelkű költőnket.