Századok – 2002

Tanulmányok - A Sajti Enikő: Impériumváltás; magyarellenes megtorlások; kitelepítések és a konszolidáció feltételeinek kialakulása a Délvidéken 1944–1947 V/1061

1112 A. SAJTI ENIKŐ vitását, vagy passzívan viselkedik, vagy pedig csak félszívvel, erős gátlásokkal küzdve dolgoznak. Találkoztam itt-ott olyanokkal is, akik ha nem is kívánják, de mégis számolnak a revíziós politika újjáéledésének lehetőségével, ezért tartózkodnak és passzíven viselkednek. Azt is tapasztaltam, hogy magyar és jugoszláv reakciós suttogó propaganda igyekszik éket verni magyarok és jugoszlávok közé, vagy legalább is megkísérli a barátság és együttműködés fejlődésének fékezését." Majd nyomban meg is nyugtatja a már szinte teljesen kommunista befolyás alatt álló, bár még nem kommunista miniszterelnök Dinnyés Lajos vezette kormányt: „ennek az aknamunkának a népben nincsen talaja". Nem nehéz kitalálni, mire célzott Szántó, amikor gondolatmenetét így folytatta: „A dolgozó emberek rettegve gondolnak esetleges újabb kalandok és konfliktusok lehetőségére." Körútja céljának megfelelően megnyugtatta „a gátlásokkal küzdő passzív értelmiséget", hogy „a magyar demokrácia érdeke is megkívánja a jugoszláviai magyarság részvételét az új Jugoszlávia építésében és hogy ez Magyarországon csak helyeslésre talál." Egyúttal felhívta a vajdasági magyarság figyelmét arra, hogy „lépjen fel a soraiban esetleg mutatkozó minden olyan jelenség ellen, amely a jugoszláv köztársaság biztonsága és egysége ellen irányulna". Jelentése végén röviden így foglalta össze bácskai tapasztalatait: „a Vajdaság egész lakossága, magyarok és jugoszlávok kevés kivétellel szívből óhajtják a két ország szoros barátságát és semmitől sem irtóznak jobban, mint a nyugodt, békés élet megzavarásától". A „hideg napok" és a „még hidegebb napok" után ez a félelem valóságos és érthető volt.15

0 Szántó szándékoltan hosszan idézett jelentéséből kiderül: Magyarország az adott helyzet elfogadására biztatta a vajdasági magyarokat, mind a határok kérdésében, mind pedig a politikai beilleszkedés tekintetében. A szovjet típusú diktatúra megléte Jugoszláviában, majd pedig 1947 végére e folyamat magyarországi beteljesedése, illetve a keleti-nyugati konfrontáció kibontakozása kemény keretek közé zárta a vajdasági magyarság kisebbségpolitikai lehetőségeit. Budapest immáron nemcsak a határok, de a rendszer aktív szolgálatára is bíztatta a magyarság egészét és annak éppen most formálódó új vezető rétegét, amit Szántó megfelelő formában tudomásukra is hozott. Az adott belső és nemzetközi konstellációban más konstruktív lehetőség, mint a beilleszkedés és elfogadás, megítélésünk szerint nem adódott. Ez volt ugyanis a feltétele annak, kapnak-e Belgrádtól ennek fejében iskolákat, magyar nyelvű sajtót, színházat, könyveket stb., azaz kisebbségként is élhető életet. Az 1947-es esztendő az adott koordinátákon belül felkínálta ezt a lehetőséget, s a magyar kisebbség politikailag aktív rétege bizakodva, lelkesen, sokszor naivan, vállalta is ennek képviseletét. Az már tehetségtől, egyéni jellemtől és sok más egyéb körülménytől is függött, hogy ez az új magyar vezetőréteg a kisebbségi politizáláson belül milyen egyéni magatartásformákat mutatott fel. A történelem persze gyakran paradox helyzeteket teremt. Tito sokáig hitt abban, hogy Sztálin ideológiai szimpátiából minden lépését, törekvését támogatja majd és az antifasizmus hullámán vele szemben kialakult nyugati szimpátia sem csökken olyan gyorsan, mint ahogyan az bekövetkezett. Súlyosan tévedett. Sztálin Tito segítségével sikeresen gátolta meg a nyugati hatalmak Balkánra vonatkozó befolyási terveit, de azt már nem engedte meg, hogy az így keletkezett hatalmi 150

MOL XIX-J-l-j-Jugoszlávia-16/b.-2891/pol.-1947.25.d.