Századok – 2002

Történeti irodalom - Quellen zur Militärgeschichte. 200 Jahre Kriegsarchiv (Ism.: Balla Tibor) IV/981

985 TÖRTÉNETI IRODALOM Zöld Sándor belügyminiszter öngyilkossága miatt előrehozták Kádár János letartóztatását. A vallatások, kihallgatások folyamatában Huszár május 7-ét tekinti fordulópontnak. Kádár megalázása, meggyőződésének és önbecsülésének aláásása olyannyira előrehaladt, hogy az említett februári levélre épülő védekezési stratégiáját feladta, s elismerte, hogy munkásmozgalmi tevékenysége során mindvégig a Horthy-rendőrség sugalmazására cselekedett. Huszár úgy véli, hogy ekkorra vált Kádár számára egyértelművé: a párt felső vezetői közül senkire se számíthat, sőt ami történik, az Rákosi utasítására történik. Habár önmagában a szabadság elvesztése, a fogoly lét nem volt ismeretlen Kádár számára, hiszen már 1945 előtt hosszabb időt töltött börtönben, mégis az 1951-es letartóztatását másképp élte meg, mint a korábbiakat. „Akkor általa vallott eszményekért, vállalt tettekért egy ellenséges hatalom kopói és porkolábjai őrizték és vallatták. Most el nem követett bűnökért saját elvtársai." (178. o.) S ez a momentum tette számára igazán keservessé az 1951-54 közötti börtönéveket. A magánzárkában töltött majdnem három év önmagában is súlyos rombolást eredményezhetett volna Kádár pszichéjében, mégis legkínzóbban az gyötörte, hogy „általa becsült emberek sora előtt megkérdőjelezték hitét, hűségét, mindent, amit életében fontosnak tartott." (197. o.) Éppen ezért rehabilitációja megindulását Huszár szerint úgy élte meg Kádár, mint az elvesztett, de nem feladott 'azonosulási kereteihez' való visszatérés reményét, esélyét. Ráadásul Rákosi személyében találta meg azt a szilárd pontot, melyhez ebben az űj helyzetben sorsát köthette. Huszár meglátása szerint ez a hozzáállás tükröződött Kádár válaszadási stratégiájában az 1954. július 22-én megrendezett per-újrafelvételi tárgyaláson. „Elsősorban nem cselekményének jogi minősítése, hanem személyiségének politikai-erkölcsi integritása érdekli. A tőle elvett önazonossága visszanyeréséért harcol azt bizonyítva, hogy minden látszat, kényszerű önfeladás ellenére kommunista volt és maradt. E politikai önvédelem mellett visszatérő az erkölcsi méltóság visszanyerésének, pontosabban annak bizonyítási igénye, hogy visszavonulni többször kényszerült, de elvtársait nem árulta el, nem adta fel." (215. o.) Ezt a magatartást elég sajátosan ellenpontozza az az eset, amikor Rajk László felülvizsgálati ügyében július 20-án Kádárt is felszólították, foglalja össze a Rajk-üggyel kapcsolatos észrevételeit. Huszár Tibor ennek az esetnek főleg az erkölcsi momentumait emeli ki, azaz „a történtek után mennyire képes tárgyszerűen megítélni e kitervelt gyilkosságot, s vállalni abban saját szerepét?" „Kádár — ha nem is teljesen — megkerülte e kérdést. Lehet, hogy a sok megpróbáltatás következtében nem volt felkészülve erre a próbatételre, lehet, hogy félt, önmagát is óvta, ugyanakkor nem volt képes felülemelkedni vélt vagy valós rivalizálásukkal kapcsolatos emlékein." (212-213. o.) Huszár annyit fűz még az esethez, hogy Kádár érdekmegfontolásokból nem érintette sem a 'trojka', sem Rákosi szerepét az ügyben. A politikai életbe való visszatérés érdekében nem nyitott frontot velük szemben. A kiszabadulás utáni időszakot vizsgálva Huszár Tibor az egyik fontos kérdésnek azt tekinti, hogyan haladt előre Kádár önazonosságának újraépülése. E vonatkozásban kitér Kádár ön- és helyzet-meghatározásának zavaraira csakúgy, mint a börtönártalmak leküzdésének folyamatára, valamint a kapcsolati háló újraépítésének nehézségeire. Mindezzel párhuzamosan a szerző nagy figyelmet szentel annak a kérdésnek, hogyan alakult Kádár és Rákosi viszonya az 1954-56 közötti időszakban. A kiszabadulás utáni napokban kettejük között létrejött gyors alkut (Kádár fokozatos visszaemeléséről a hatalomba) Huszár azzal magyarázza, hogy 1954 folyamán a rehabilitáció ügyében megmutatkozó szovjet nyomás miatt Rákosi lépéskényszerbe került. Nem akarván átengedni Nagy Imrének a kezdeményezést, felgyorsította Kádár János és társai ügyének felülvizsgálatát. Tette ezt abban a reményben is, hogy ilyen módon elterelődik a figyelem a számára sokkal kínosabb Rajk-ügyről. Rákosi számára Kádár is elég kellemetlen szemtanúnak számított, ezért Kádár politikai rehabilitációja elég döcögősen haladt, sőt Nagy Imre 1955 eleji megbuktatása után, pozíciója erősödésével fel is függesztette Kádár visszaemelését a politikai hatalomba. Huszár részint ezzel, részint pedig Kádár orientációzavarával magyarázza, hogy főhőse ambivalens volt Rákosiék megítélésében. Rákosi és Kádár bonyolult viszonyának a XX. kongresszus utáni hónapok során is figyelmet szentel Huszár Tibor, ám ennél jóval fontosabbnak tartja annak tisztázását, hogyan alakult Kádár viszonya a pártellenzék különböző csoportjaihoz: egyrészt a Nagy Imre körül tömörülő értelmiségiekhez, másrészt pedig a pártellenzék funkcionárius csoportosulásához. Arra a kérdésre, hogy miért nem jöhetett létre politikai szövetség Kádár és a Nagy Imre-csoport között, a szerző válasza: a 'pártszerúség fetisizálása'. S úgy véli, hogy ugyanezen ok — a pártszerűséghez való feltétlen ragaszkodás, a frakciózás elutasítása — miatt nem épített ki magának csapatot Kádár János a körülötte kialakult szimpatizáns gyűrűből.