Századok – 2002

Történeti irodalom - Spiliotis Suzanne-Sophia: Transterritorialität und Nationale Abgrenzung (Ism.: Kurunczi Jenő) IV/979

980 TÖRTÉNETI IRODALOM kapcsolataira. A dél-európai hiányzó területi kapacitást kiegyenlíthette a szabályozott munkaerőexport az USA-ban. 1920 júliusában született meg az első görög emigrációs törvény. A két világháború közötti görög politikatörténetet döntően az elszalasztott rendszerkorrektúrák jellemezték. Spiliotis rámutat, hogy ezt a kort a permanens struktúraválság időszakának tekinthetjük, amikor (lásd pl. T. Pangalos diktatúráját, vagy az 1930-as évek közepének puccskísérleteit) a quasi parlamenten kívüli legitimáció érvényesült. A tábornokok a politikai kurzusváltáskor megtalálták az ürügyet a tisztogatásokra és a polgári hatóságok valójában katonai gyámság alatt működtek. A politikai polarizálódás és a társadalmi differenciálódás mintegy „belülről" bomlasztotta fel a parlamentarizmust. Venizelosnak létrejött a koalíciós, modernizációellenes oppozíciója. Valójában a nemzet kettéhasadt. A belpolitikai helyzet ürügyet szolgáltatott II. György királynak, hogy Metaxasz javaslatára feloszlassa a parlamentet és az utóbbi hozzákezdhetett 1936. augusztus 4-étől diktatúrája kiépítéséhez. Spiliotis elemzi Metaxasz szellemiségét, útját a politika felé, karrierjét, politikai koncepciójának összetevőit, az új rendszer rendőrapparátusi, ifjúsági szervezeti, külgazdasági és külpolitikai irányvonalát. Politikai és társadalmi elveiben különösen fontos a faj és a nemzet fogalma. Spárta prioritásával Athénnel szemben, Metaxasz egyrészt kifejthette „a harmadik görög kultúrára vonatkozó elveit", másrészt a munka, a rend és a fegyelem hármasságáról szóló tételeit, szembeállítva ezeket a hazájától idegen parlamentarizmussal. A relatíve „nyitott" rezsimben nem maradt hely a polgári individualizmusnak. Igen fontosak Spiliotisnak „a diaszpóra megszervezésével kapcsolatos" eszmefuttatásai. Maga Metaxasz fejtette ki, hogy támogatni kell a határon kívüli görögök egységét. A diaszpóra revízióját lényegesnek vélték a történeti érveléssel élő személyiségek, mint pl. I. Tournakis, hiszen ez elősegíthette a görögség összefogását. Az augusztus 4-i rendszer diaszpóra-politikája a quasi-imperialista (ún. platóni) módszerekkel, az óhaza iránti lojalitás megszerzésével a fenti célokat szolgálta. A rezsim vezetői jól látták a család és az egyház emigrációbeli integrációs és identitásmegőrző szerepének fontosságát. A Metaxasz-rezsim korifeusai sajátos koegzisztenciában képzelték el a külföldön élő görögök identitástudatát. Egyfajta ideológiai pragmatizmus révén tehát a kettős kötődés (az óhazához és a liberálisabb értékrendű USA-hoz) elfogadhatónak látszott. Ugyanakkor, amikor a határon túl élő görögöktől és az ottani diplomatáktól nemzeti szolidaritást vártak el, a konkrét anyagi segítségnyújtást a legtöbb esetben a rezsim mellőzte. Ez a krónikus pénzhiányon kívül a politikai elit akkori sajátos szocializációjával és az abból fakadó habitussal is magyarázható. Spiliotis a politikai elit elemzésekor V Pareto, G. Mosca és R. Michels elitteóriáiból indul ki. Ezután táblázatbeli adatokkal bizonyítja, hogy pl. E Tsaldaris kabinetjének kb. kétharmada külföldön tanult és hasonló képet mutat az augusztus 4-i rendszer minisztertanácsa is (XXV, XXVI. és XXVII. tábl.: 263-264. o.). A politikai elit tehát transzterritoriális jegyeket mutat. Ez csak akkor vált problematikussá, amikor az államon belüli funkcionális alkotó szerepét és legitimitását megkérdőjelezték. A legfőbb azonban, hogy a gazdasági racionalitás szempontjából pl. élenjárók a Zürichi Kör görög tagjai, míg a jog-, a gazdaság- és egyes társadalomtudományok szemszögéből a Heidelbergi Körhöz tartozók. Az elit kitágult horizontjának szerepe a két világháború közötti átalakulási tendenciákban érthetőbbé válik, ha mindezt összekapcsoljuk az USA-beli görög diaszpóra karakterisztikájával és a fentiekre való reagálásával. Az első és második görög USA-beli bevándorló-generáció „belső viszonyai" döntően megváltoztak. Míg 1920-ban csak 23% volt az Egyesült Államokban születettek aránya, addig 1930-ra a második generációnál-ez 40% felettire nőtt. Szinte szabályszerűen a bevándorlók önálló kiskereskedelmi és szolgáltatói státuszba emelkedtek. Az egyház döntő szerepet játszott az emigránsok nemzeti identitásának megőrzésében és az anyaországgal való kapcsolattartásban. A „Nagy Eszme" megvalósításához az állam és az egyház hierarchia összekapcsolódása a diaszpóra számára is nagy lökőerőt jelentett. Gazdasági, társadalmi és politikai okokból a görög állam az USA-beli tőke nemzeti lojalitásában volt érdekelt. A kapcsolatok így szervezetté váltak. A művelt diplomataelithez tartozó L. Coromilas 1907-ben New Yorkban megalapította a Pánhellén Uniót. A bírálatok ellenére, hogy ti. a szervezet túlzottan összekapcsolódott a görög állammal, az Unió erősítette a patriotizmust és a pragmatikus kapcsolatokat „az amerikai mindennapokkal". A kritika azonban hozzájárult ahhoz is, hogy a diaszpórában megerősödjön az az ethosz, amibei pl. igen fontos az egyén felelőssége és döntési szabadsága. Spiliotis a diaszpórabeli asszimilációt soktényezős folyamatként írja le és ecseteli a metodikai és a „forráshelyzetből adódó" nehézségeket is. Nem csodálható, ha a növekvő asszimilációs nyomás közepette keresték az azt csökkentő szervezeti összefogás kereteit. így alakult meg 1922-ben az Amerikai Hellén Haladó Nevelési Társaság (az AHEPA). A szervezet amerikai