Századok – 2001
TANULMÁNYOK - Majoros István: A lengyel-szovjet háború. Wrangel és a francia külpolitika 1920-ban III/533
542 részről felerősödött az ellenállás a versailles-i szerződéssel és a jóvátétellel szemben. Ehhez az okot a szövetségesek február 3-i jegyzéke szolgáltatta, amelyben II. Vilmos, valamint további 895 német kiadatását kérték, akik között Hindenburg, Ludendorff, Mackensen, Falkenhayn, von Tirpitz, Bettmann-Hollweg, stb. szerepelt, hogy háborús bűnösként felelősségre vonhassák őket. Ε követelés hatására Lüttwitz tábornok még háború árán is ellenállást hirdetett. Von Seeckt tábornok február 7-én azt hangsúlyozta, hogy amennyiben a kormány nem utasítja vissza, az új Reichswehr akár az ellenségeskedések újrakezdésével is ellenáll a követelés végrehajtásának. Ha pedig a szövetségesek elárasztják Németországot a terv végrehajtása érdekében „a Németország nyugati részén állomásozó német csapatok harcolva vonulnak a Weser és az Elba mögé. S amíg ez a késleltető akció megvalósul, keleten állomásozó csapataink megtámadják Lengyelországot, és a Szovjet-Oroszországgal való kapcsolatra fognak törekedni. Mihelyt a lengyeleket eltapostuk, Oroszország segítségével Franciaország és Anglia ellen fordulhatunk. " -jelentette ki von Seeckt a vezérkar tisztjei előtt.35 Ez persze inkább fenyegetőzés volt. A kedélyeket ugyanis elsősorban a versailles-i szerződés katonai rendelkezéseinek végrehajtása borzolta. A szövetségesek azt követelték, hogy 1920. július elsejétől a német hadsereg létszáma, a szabad csapatokat is beleértve, 250 ezer főre csökkenjen. Ez a német belpolitikában felerősítette az előrehozott választások igényét. Főleg a katonai vezetők reménykedtek a jobboldal győzelmében, s azt várták, hogy szilárdabbnak mutatkozik majd a szövetséges követelésekkel szemben. Von Lüttwitz tábornokot, a berlini katonai szektor parancsnokát ugyanis nyugtalanította az, hogy a lengyelek esetleg vereséget szenvednek a bolsevikoktól, akik aztán agressziót követnek el Németországgal szemben. Ezért meg akarta akadályozni a fennhatósága alatt álló szabad csapatok feloszlatását. S miután Noske hadügyminiszter felmentette Lüttwitzet, az Erhardt brigád egyetértésben a tábornokkal március 13-án Berlinben államcsínyt hajtott végre, s így néhány napra Wolfgang Kapp kezébe került a hatalom. A puccs hírére sztrájk robbant ki Berlinben, véres összecsapásokra került sor, a Ruhr-vidéken pedig munkás felkelés robbant ki. A megmozdulás leverésére a Reichswehr és több különítmény a Ruhrvidékre vonult. Ezzel a lépéssel viszont Németország megsértette a versailles-i szerződés 43. és 44. cikkelyeit. Az incidens hatására március 31-én összeült Párizsban a nagykövetek konferenciája Jules Cambon vezetésével, Millerand pedig jegyzékben tiltakozott a német kormánynál. Április 4-én Franciaország felhívta a németek figyelmét a várható szankciókra, s április 6-án 20 ezer francia és marokkói katona elfoglalta Frankfurtot, Darmstadtot és Duisburgot. Két nappal később az angolok tiltakoztak a francia kormánynál, hangsúlyozva, hogy a német csapatok a rend fenntartását biztosítják, Párizs ezért elhamarkodottan intézkedett. Angol és olasz nyomásra a francia kormány május 17-én üríttette ki az említett városokat.36 A Kapp-puccs felhívta a szövetségesek figyelmét a német 35 Benoist-Méchin: 340-341. Duroselle, Jean-Baptiste·. Histoire diplomatique de 1919 à nos jours, Dalloz, Paris 1985. 22. 36 Benoist-Méchin: 372-373. KerekesLajos: A weimari köztársaság, Kossuth, Budapest 1985. 77-80. 86. Baechler, Christian: Gustave Stresemann (1878-1929). De l'impérialisme à la sécurité collective, Presses Universitaires de Strasbourg, Strasbourg, 1996. 254-255.
