Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Kristó Gyula: A tizenegyedik század története (Ism.: Thoroczkay Gábor) II/500

502 TÖRTÉNETI IRODALOM mezhető lándzsát. A továbbiakban a szerző tagadja, hogy a nyitraivánkai korona I. András fejéke lehetett, s végül részletesen foglalkozik Géza és László koronázásával is. A királyok tárgyalásába kezdve az újfajta legitimációt biztosító intézmény — Kelet-Közép-Európában e korban egyedülálló — magyarországi szilárdságát emeli ki, majd hangsúlyozza, hogy a cím csak az 1090-es évek elejétől kapcsolódott az államterülethez, addig mindig az országlakosokkal összefüggésben szerepelt (Ungrorum, Pannoniorum, Ungariorum rex). Hosszan foglalkozik az érában érvényesülő trónöröklési szokásokkal, döntőnek tartva a kérdésben a hatalmi erőviszonyok alakulását. Ugyanígy régi kutatási témáját foglalja össze, amikor az uralkodói alkalmasság és törvényesség kérdéseiről értekezik. A királynékról írva hangsúlyozza a külföldi házasságoknak a dinasztiában megfigyelhető kizárólagosságát, valamint az uralkodók hitveseinek többnyire csekély politikai szerepét. Fő feladatuk a gyermekáldás biztosítása volt e korszakban is. Részletesebb portrét Saroltról és Gizella királynéról nyújt a szerző. A hatalomgyakorlás formáinak bemutatásánál Kristó kiemeli, hogy monarchiává csak 1028 táján, Ajtony legyőzése után vált az egész lakott Kárpát-medencére kiterjedő Árpád-állam, s hogy István a zsarnokság elkerülése végett nagyban támaszkodott a belső egyensúly jegyében kialakított királyi tanácsra. Ez az összhang azonban az államalapító halála után felbomlott, részben ez is oka lehetett az 1040-es évek válságperiódusának. Szintén régi kutatási területét érinti, amikor az 1048 táján létrehozott hercegséget mutatja be, hangsúlyozva ezen intézmény nagyfokú önállóságát. Végül az egyetlen 11. századi udvari méltóság: a nádori tisztség rövid leírásával találkozunk. Az állami szuverenitás fokmérőiként is felfogható jellemzők leírásánál először a század pénzverésével foglalkozik, részletesen bemutatva István érméit (nem említi viszont a dénár előlapi képének koronaábraként való lehetséges értelmezését). Felhívja a figyelmet arra is, hogy Salamon volt az első magyar uralkodó, aki a pénzrontás eszközéhez nyúlt. A feudális korban megjelenő szokás volt az állam népétől adót szedni, ezt a szerző a nomád hagyományokkal teljesen ellentétesnek ítéli meg. Kristó Györffy Györggyel szemben tagadja, hogy a veszprémvölgyi oklevél felhasználható volna az István-kori adószedés bemutatásánál, de az adóztatás — mégpedig a közszabadok adóztatásának — bevezetését maga is az államalapítóhoz köti. (Ismeretes, hogy számosan ezt Orseolo Péternek tulajdonítják). A törvényhozás folyamatának leírásánál hangsúlyozza, hogy az istváni dekrétumok nyugati értelemben királyjogi (s nem népjogi) gyűjteményként értékelhetők, az európai minták követése azonban nem terjedt ki az újabban Hamza Gábor által bizonyítani próbált római jogi hatások befogadására. Részleteden foglalkozik a László-féle törvénykönyvek problematikájával. Ε részben a szerző nagyban támaszkodik korán elhunyt tanítványa, Jánosi Monika kutatási eredményeire. Az oklevéladásról írva kiemeli, hogy a korabeli iratok diplomatikai sajátosságai a magyar uralkodókat független államfőként mutatják be. A szerző hangsúlyozza az oklevél-kiállítási szokásokra döntő befolyást gyakorló, de az 1060-1070-es évekre eltűnő német birodalmi hatást, s röviden elemzi a magánoklevelek mibenlétét is. Ezen alfejezet leglényegesebb új megállapítása a kötetben számos vonatkozásban elemzett veszprémvölgyi görög oklevéllel kapcsolatos (59-60., de 1. még 76. o.). Mint ismeretes, ennek kiadóját István királyban szokás meghatározni, s a bazilissza zárda alapítását Imre herceg görög jegyesével szokták kapcsolatba hozni. Moravcsik Gyula 1015-1018 közé, Györffy György 1018 körüli időre, míg Vajay Szabolcs 1029-1031 tájékára datálta az oklevelet. A század folyamán néhányan (Balogh Albin, László Gyula, Komjáthy Miklós) viszont a diploma Géza-korisága mellett érveltek, általában Géza Chabannes-i Adémarnál fenntartott, a keresztségben kapott István nevére és néhány forrásban előforduló királyi címzésére alapozva feltevésüket. Kimondhatjuk, hogy Kristó Gyula az első meghatározó tekintélyű historikusunk, aki Géza mellett voksol. Ő Sarolt bizánci orientációjának emlékét látja a kolostoralapításban, s így az oklevél kiállításában is. Ε felfogásának névtani alapjait már korábban kifejtette (Névtani Értesítő 1993. 200-205.), amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy az oklevélbe foglalt helynevek döntő többsége szláv közszói eredetű, míg az 1000 utáni első évtizedben keletkezett pannonhalmi, veszprémi és pécsi alapítólevelek helynévanyaga már döntően finnugoros helynévadásról tanúskodik. A fentiekből következően a veszprémvölgyi oklevelet keltezte korábbra, 985-990 tájékára. Számunkra a fenti hipotézissel kapcsolatban csak egy kérdés marad nyitott: mint köztudott, az oklevél érseki monostornak nevezi a zárdát, ez pedig jelen ismereteink szerint csak 1000 után lehetséges a Kárpát-medencében. A következőkben a közigazgatás 11. századi történetével ismertet meg minket a szerző, jórészt 1988-as monográfiájának (A vármegyék kialakulása Magyarországon) eredményeit foglalva össze. Véleménye szerint az első comitatus, Somogy már Koppány 997. évi leverísét követően