Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - MaCartney; Carlile Aylner: Studies on Early Hungarián and Pontic History (Ism.: Veszprémy László) II/496

497 TÖRTÉNETI IRODALOM Egyedüliként és elsőként az angolszász történészek közül hihetetlen szorgalommal olvasta el a latin, görög, német forrásokat, amelyek megvilágították a térség történelmét a 9. századtól a jobban áttekinthető koraújkorig. Hihetetlen szellemi kihívás egy, a klasszikus stúdiumokon nevelkedett kutató számára sose hallott és csak forrásokban létező keleti eredetű népcsoportok azonosítása, a kapcsolat megtalálása köztük és a modern kori etnikumok és kultúrák között. A kötet első része a magyarok és szomszédaik 9-13. század közötti történelméről írott tanulmányaiból ad közre válogatást (1-64.). A „The End of the Huns"-című tanulmányában (1934) kimutatja, hogy a hunok egy része Attila halála után visszatért a Kárpát-medence közepén lévő lakóhelyűkre, amit többek között a hun-magyar azonosság cáfolata bizonyítékául is hangsúlyoz. Hasonlóképpen mély forrásismeretről tanúskodik a 6. századi türkökre vonatkozó bizánci említéseket elemző írása (1944), miként az „The Attack on 'Valandar'" tanulmányában (1930) arra a következtetésre jut, hogy az arab történetírónál, Maszúdínál leírt történet a 913-917-es görög-bolgár háború idejére tehető, s főszereplői a besenyők. A fekete bolgárokról értekezvén (1930) azok volgai lakóhelyét bizonyítja. A besenyők a kelet/közép-európai régió történetében a 9-12. századig fontosa szerepet játszottak, amíg utolsó töredékeik el nem magyarosodtak, vagy innen keletebbre később el nem románosodtak. Utóbbi tanulmánya már átvezet a kizárólag a magyar történelemmel foglalkozó írások közé, amelyek közül első „The Eastern Auxiliaries of the Magyars", a magyarrá vált keleti néptöredékek, besenyők, székelyek, kunok stb. sorsát tekinti át (1968). A középkori magyarországi latin historiográfiával foglalkozó, „Studies on the Earliest Hungarian Historical Sources I-VH" 1938 és 1951 között jelentek meg Budapesten, az utolsó két rész már Oxfordban. Ε tanulmányainál ismertebb kutatásait szintetizáló monográfiája, a „Mediaeval Hungarian Historians" (Cambridge, 1953), ami mindmáig a téma legalaposabb, angolul egyetlen kézikönyvének tekinthető. A "Studies" mára hozzáférhetetlen kötetei éppen ehhez az összefoglaló műhöz adják közre a bizonyító anyagot. Jelen kötetnek is legértékesebb része a "Studies" (65-560.), amit kiegészítettek még a "Hungarian National Chronicle", "Dlugosz et le Chronicon Budense" és a "First Hungarian Historians" címűekkel (561-598.). Az elbeszélő forrásokat friss szemmel' vizsgálta, s azóta is páratlan alapossággal tekintette át és kísérelte meg forrásaik illetve a szövegek egymásra rétegződésének a rekonstrukcióját. Radikális megoldási javaslatira valószínűleg hatással volt a német típusú konzervatív filológiai iskola, aminek eredményeivel a szükségesnél nagyobb mértékben szakított. Alapvető nézeteit az idő igazolta, s mára "communis opiniónak" számít, hogy az elbeszélő forrásaink közötti kapcsolatok nem magyarázhatóak kielégítően az "elveszett ősgeszta" elméletével, aminek klasszikus kifejtése Hóman Bálintnál olvasható. A teljességre való törekvés indokolta, hogy a külön írásokban dolgozta fel a különböző krónikavariánsokat (Budai, Pozsonyi, Zágrábi, Váradi) és a Gellért-legendát (65-117.). Kutatásai közül is kiemelkedett a hun-magyar történet (219-350.), amelyet szintén forrásainak a lehető legszélesebb kontextusában igyekezett értelmezni (Nibelungenlied, Attila-történetek, Jordanes, Troppaui Márton stb.) Páratlan irodalmi ismeretei alapján joggal kritizálta a korábbi magyar kutatásokat, de bizonyosan túl szigorú volt két kiemelkedő kutatóhoz, Domanovszky Sándorhoz és Eckhardt Sándorhoz, s kétségtelen, hogy a szövegek közötti leszármazást sokszor túlbonyolította. Ugyanakkor Macartney munkája a legteljesebb összefoglalása a közép-európai historiográfia egy meghatározó vonulatának, amihez hasonló mű megírására eddig a magyarok közül senki sem vállalkozott. A köteteket két kiváló életrajz- és életmű-tanulmány vezeti be a szerkesztők, Czigány és Péter, illetve G. H. N. Seton-Watson tollából (IX-XXXV), amit Macartney műveinek válogatott bibliográfiája követ (XXXVII-XLIII.). Ugyanakkor a kötet olvasását hátráltatja, hogy hiányzik a forrászszövegek egy helyen elhelyezett rövidítés jegyzéke, s egy rövid kitekintés a Macartney óta megjelent legfontosabb,historiográfiai munkákra. A kötet bizonyosan számos meglepetést fog okozni a közép-európai középkorral foglalkozó külföldi történészeknek. A kötet, amelyek tanulmányai megszületésükkor híd-szerepet voltak hivatva betölteni a kis nemzetek irodalma és a világnyelveken művelt történetírások között, ma teljesítheti Macartney kívánságát: a középkor megértése a mai közép-európai multikulturális valóság gyökereinek a megértéséhez és elfogadásához vezethet el. Veszprémy László