Századok – 2001
MÚLTUNK KRITIKUS KÉRDÉSEI - Kristó Gyula: Modellváltás a 13. században II/473
484 MÚLTUNK KRITIKUS KÉRDÉSEI tatárjárás okozta zavarok kiküszöbölése. Ezt összekapcsolta egy általános birtokrendezéssel, amelynek során elhatárolta a nemesi birtokokat, amivel a királyi szerviensség köznemességgé alakulásához nyújtott hathatós segítséget. 1268-tól kezdve pedig akciójának középpontjába egyenesen az elfoglalt nemesi földek viszszaadása került. Másfelől nem zárkózott el a regále jövedelmek igénybevételétől. Ο is vetett ki rendkívüli adót, továbbra is működtek a bérbe adott királyi bevételek adminisztrálását szolgáló kamarák, sőt a királyi jogokat a bányászat területén szintén keményen érvényesítette. Úgyszintén nagy horderejű az, ami uralkodása második felében a hadügy területén történt. Valószínű, hogy megértett valamit abból: a tatárjárás azért válhatott — az ellenség túlereje mellett — az ország katasztrófájává, mert katonai értelemben légüres térben érte az országot. A régi hadszervezet, a várispánságok katonasága már nem, az újonnan formálódó magánhadseregek ereje még nem volt képes az ország és a király megvédésére (ez utóbbinál pedig még az eltökélt szándék is hiányzott). Miként az államháztartási reform esetében megfigyelhető volt, IV Béla katonai ügyekben is a vegyes rendszer mellett tette le a garast. Egyrészt továbbra is törekedett arra, hogy rendelkezzék közvetlenül saját fennhatósága alatt álló kontingenssel. Miután a várispánságok hadakozó népei az „új intézkedések" politikájának eredményeképpen lényegében elvesztek a királyi hatalom számára, ezeket kívánta pótolni az 1239-ben az országba betelepített, majd az 1243 körüli években visszahívott kunokkal. Ugyanezt a célt szolgálta azon elképzelése (amit nem tudott következetesen megvalósítani), hogy katonai szolgálat fejében — és nem örökadományként — juttatott arra érdemeseknek birtokokat. Ugyanakkor kénytelen volt tudomásul venni, hogy a hűbéri láncolat sajátos magyarországi formájának, a familiaritásnak a kiépülésével erős magánhadseregek jöttek létre. Rájött arra, hogy amíg nem kerül ellentétbe a magánhadseregeket fenntartó bárókkal, addig ezekre is számíthat. A bárók kedvében járt azzal is, hogy szabad teret biztosított kővárak építéséhez. A változásokat mind mennyiségi, mind minőségi értelemben jól jelzi, hogy míg a tatárjárás előtt mintegy 10 — többnyire királyi tulajdonú — kővár állt az országban (a többi vár még föld-fa építésű volt), addig 30 évvel később, 1270-ben a kővárak száma kereken 100 (a föld-fa várak viszont elenyésztek), és e 100 várnak alig valamivel több, mint egyharmada volt a királyé, csaknem kétharmada viszont immár nem a király kezében összpontosult. A tatárjárás előtt a királyi hatalmat erősíteni igyekvő IV Béla 1242 után sok vonatkozásban a nagybirtokosság, a bárók kezére játszott. Nem jószántából tette, de a viszonyok erre kényszerítették, illetve efelé nyomta a fiával, Istvánnal támadt, fegyveres konfliktusba torkolló ellentéte is. A megerősödő bárói rétegnek a hagyományos felfogás szerint az 1270-es évek elején Ákos mester személyében történetírója, egyszersmind ideológusa támadt. Fő célkitűzése az volt, hogy egyes úri nemzetségek régiségét és erejét igazolja. Ennek kapcsán nála a honfoglaló ősök már nem Árpád vezér kegyéből jutottak birtokhoz (mint Anonymusnál), hanem „tetszésük szerint szereztek maguknak szálláshelyet". Felháborodásának adott hangot, amikor a hét honfoglaló vezér között nem találta Ákos, Bor és Aba nemzetségét, akiknek nagyságát Bánk bán vagy éppen Aba Sámuel király fémje-
