Századok – 2001

MÚLTUNK KRITIKUS KÉRDÉSEI - Kristó Gyula: Modellváltás a 13. században II/473

481 MÚLTUNK KRITIKUS KÉRDÉSEI megmaradt, ám a királyi magángazdaságnak — a már korábban eladományozás tárgyát képező udvari szervezet mellett — alapját képező várispánság és a rajta alapuló királyi haderő légüres térbe került, létében vált kétségessé. A domaniális jövedelmeket egyelőre nem tudták pótolni az áru- és pénzviszonyokra alapozott pénzbeli bevételek, azaz úgy tűnik: II. András túlbecsülte a „lent" bekövetkezett gazdasági változások mértékét. Katonai vonatkozásban az ország elvesztette védelmi képességeit. A várispánságok alapjait képviselő föld-fa várak avíttságuk okán szabadtéri múzeumoknak számítottak, emberanyaguk pedig viharos gyorsasággal ürült ki, a várelemek részint elvándoroltak (kedvezmények reményében más vidékekre, illetve városokba), önálló egzisztenciát teremtve kiváltak onnan, részint pedig magánosok kezére kerültek a várföldekkel együtt. Magyarország Szent István idejére visszamenő 11-12. századi berendezkedése tetszhalott lett. Teljesen halottnak csak azért nem lehet mondani, mivel a kortársak közül sokan úgy látták, még van remény életre keltésére. Ε vélekedés valóra váltására tett kísérletek jelentik a 13. század politikai értelemben vett második korszakát. Ezek kezdeményezője II. András elsőszülött fia, Béla király. Ezt az — 1218-1220 tájától 1241-1242-ig terjedő — időszakot mint a mindinkább erőre kapó „forradalomellenesség" korát jellemezhetjük. A korszak névjegyét azonban már 1213-ban letette, amikor Béla csak hétéves gyermek, és az események alakításában még semmi szerepe nincs. Ez évben példátlan módon merényletet követtek el a királyné, a meráni Gertrúd ellen, ami az „új intézkedések" egyik fő haszonélvezőire mért csapásnak fogható fel. Ez ugyan még nem volt képes letéríteni a „forradalmi" útról II. Andrást, de — ha figyelt volna, észrevehette volna — figyelmeztető jel volt. Az 1217-1218. évi keresztes háború, II. András tartósabb távolléte viszont megtörte az új államrezon egyenes vonalú pályáját, és időlegesen megállította a mintegy évtizede tartó folyamatot. Amikor az uralkodó hazatért a Szentföldről, úgy tűnt, mintha maga is belátta volna: politikája megbukott. Felfigyelt a nagy károkra, bár nem világos, hogy tudatosult volna benne: mennyi ebből az ő politikája okozta kár, és mennyi az, amit távollétében az ellenzék idézett elő. Inkább az utóbbit okolta szavakban, de tetteiben egyelőre mérsékletet tanúsított az „új intézkedések" folytatásában. Az ellenzék egyre jobban megerősödött, a magyarországi vezető klérus (háta mögött az erős pápasággal), valamint az 1220 után területi hatalommal felruházott Bélához állt előkelők egy sor kérdésben visszacsaptak. 1220-ban elkezdődött a jogtalanul elfoglalt udvárnokfoldek visszavétele, 1221-ben pedig II. András kénytelen volt elrendelni, hogy „a várak földjeit, bárki is foglalta el azokat erőszakosan, a váraknak vissza kell adni". A „forradalomellenesség" tehát mint restaurációs politika jelentkezett. II. András egy másik ellenzéke (az ún. Imre-párti előkelők csoportja) 1222-ben kieszközölte az Aranybullát, amelyben kimondták: a király nem adományozhat el egész comitatust vagy bármiféle méltóságot (dignitas). Az előbbin a királyi vármegye uralkodó kezén levő teljes birtokállagát érthetjük, az utóbbin pedig az olyan gyakorlatot, amilyen pl. Esztergom vármegye ispáni címének az esztergomi érsek számára történt elidegenítése volt 1215-ben. A két dolog természetesen a legszorosabban összefüggött, nem véletlenül került tilalmazásuk egyazon törvény-