Századok – 2001

MÚLTUNK KRITIKUS KÉRDÉSEI - Kristó Gyula: Modellváltás a 13. században II/473

476 MÚLTUNK KRITIKUS KÉRDÉSEI tásra rendezkedett be, ami maga után vonta a szórt birtokszervezet kialakulását. Teljesen önellátó ugyanis csak akkor lehetett egy földesúr, illetve annak gazdasága, ha szántóföldjei, erdei, vizei, szőlei egyaránt voltak, ahonnan gabonára, húsra, vadra, halra, borra tehetett szert. Ezeket viszont a legritkábban tudta egy tömbben fekvő birtok teljesíteni. Vásárok persze a 13. század előtt is voltak már Magyarországon, de ezek elsősorban az igazgatási központokban leltek otthonra, ahol a külkereskedelem jóvoltából néhány luxuscikk, illetve a belföldön megtermelt javak egyike-másika (pl. az egyetlen ételízesítő és tartósítószer szerepét egyaránt betöltő só) cserélt gazdát. Amikor a jobbágytelkek felesleget kezdtek el termelni, és döntően gabonát vittek a vásárra, annak a lehetőségét is megteremtették, hogy más termelők felhagyjanak éppen a gabonatermesztéssel, és egyéb, alkalmasint kézműipari termékek előállítására szakosodjanak, hiszen többé nem volt kényszer arra, hogy mindent maguk termeljenek meg, már persze akkor, ha saját termékeikért pénzhez jutottak, amin élelmiszert tudtak vásárolni. Az árutermelés tehát nagyban hozzájárult a korábbinál sokkal intenzívebb pénzforgalom létrejöttéhez. A belső kereskedelem megélénkülését jól mutatja, hogy 1206 és 1217 között II. András király okleveleiben 16 vásár, illetve vásárvám említése maradt ránk, bár ebben nyilván az is némi szerepet játszott, hogy az oklevelek száma szintén jelentősen megnőtt a 13. század elejétől kezdve a korábbi évtizedekhez képest. Az 1210-es évekből származik az első magyarországi vásárvámtarifa, ami a külkereskedelem élénk voltát jelzi. A kereskedelem a század első felében itthon is a jó értéket képviselő friesachi dénárokkal, tehát külországi pénzzel folyt. A „piacon" a század elejétől kezdve új áru jelent meg, ami eddig még szinte nem szerepelt ott, ez pedig az ingatlan volt. A föld kereskedelmi forgalma a század egészében növekvő mértéket mutat. Jövevények (hospesek) kisebb csoportokban a 10. század második felétől előbb Kelet-Európából, majd egyre inkább nyugatról érkeztek Magyarországra, első nagy csoportjuk II. Géza alatt jött. Kérdés, hogy az ekkor Dél-Erdélyben letelepített „szászok" (németek, illetve vallonok, olaszok) kaptak-e azonnal az uralkodótól valamiféle írásban biztosított kiváltságot, egy Geysaneumnak nevezhető szabadságlevelet. Úgyszintén nem dönthető el, hogy a székesfehérvári latinok kiváltsága mikori keltű (van olyan feltevés, amely ezt III. Istvántól, tehát a 12. század második feléből eredezteti.) Amit viszont biztosan tudunk, az az, hogy a 13. század első évében, 1201-ben a pataki (valójában olaszi) hospesek jutottak hozzá az első, Imre király által biztosított írásbeli szabadsághoz, ami bíráskodási, adózási kiváltságot és vámmentességet foglalt magában, valamint a birtokaikkal való szabad rendelkezést biztosította. 1206-ban II. András király az erdélyi Krakkó, Igen és Romosz hospeseit kiváltságolta, nagyjából hasonló szabadságokkal. Ezt az utat járták II. András fiai is, Béla herceg 1225-ben a szlavóniai Perna, Kálmán herceg pedig 1231-ben Valkó, 1234-ben Verőce, 1240-ben pedig Peti-inja jövevényei számára adott kiváltságlevelet. Az eredendően idegen, külföldi származású hospesekkel Magyarországon megjelent egy olyan társadalmi csoport, amelyik eleve szabadsággal rendelkezett, s ezt írásban is biztosítani tudta a maga számára. Ezzel voltaképpen követendő példát nyújtott a 13. század elején még