Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Réti György: Olasz diplomáciai dokumentumok a második bécsi döntésről (Ism.: Ablonczy Balázs) I/224

225 TÖRTÉNETI IRODALOM megoldása. Hiszen Olaszországnak mindkét államra szüksége volt ahhoz, hogy befolyását érvényesítse a térségben, és sakkban tarthassa Jugoszláviát. A kötet úttörő volta és a bécsi döntés hatvanadik évfordulójára való (a magyar könyvkiadásban egyedüli) megemlékezés sem leplezheti azonban a kötetben tapasztalt súlyos módszertani és fordítástechnikai gondokat. Egyfelől nyilvánvaló, hogy az 1965-ben kiadott DDI 9. sorozat V kötetének olasz összeállítói nem a kilencvenes évek magyar történeti szempontjait követték. Bármilyen gazdag is a DDI magyar vonatkozású anyaga, nyilván még sok értékes iratot rejtenek az olasz külügyminisztérium levéltári fondjai. Kimerítő monográfiája összeállítása után Réti Györgynek feltehetően nem került volna nagy fáradságába a kutatásai során előkerült olasz dokumentumok közlése. „A dokumentumban nincsenek új momentumok" - vallja be előszavában a 107. számú iratról az összeállító. Ε tényből azonban nem vont le következtetéseket. Ha megtette volna, nem szerepelnének nyúlfarknyi, gyakran érdektelen táviratok a kötetben (például a 40., 41., 44., 52., 56., 64., 65. számú dokumentum), nem fordulna elő hiányzó térképekre történő hivatkozás. Ezek felkutatása már csak azért is érdekes lenne, mert Rónai András emlékiratain kívül a nagyközönség nem találhat kiadott térképeket az egyes magyar területi követelésekről, román ajánlatokról vagy éppen az olasz határjavaslatokról. A DDI iratainak automatikus lefordítása így nem „adósságtörlesztés" (Réti kifejezése), hanem csak hiányérzetünket növeli. Nem ártott volna továbbá az előszóban bemutatni a fontosabb szereplőket, a bukaresti és a budapesti olasz követet és kevésbé mechanikusan leíró jellegűvé tenni a prológus szövegét. Másfelől néha megesik, hogy a nyelvet jól beszélő történész nem feltétlenül jó fordító is egyben. Réti, abbéli igyekezetében, hogy visszaadja a korabeli diplomáciai nyelv tekervényes fordulatait, roppant gyakran áttévedt a tömény magyartalanság világába. A „római külügyminisztérium épületébe naponta átlag két irat érkezett illetve keletkezett erről a kérdésről" (5. o. - már az előszóban), „a Minisztertanács elnöke és a külügyminiszter magához kérettek" (38. o.), „dolgokat, amit" (55. o.) „topográfiai térképek" (43. o.) „a román kormánynak (...) nem voltak bármiféle ellenséges szándékai" (45. o.), „máris megtörtént a kielégítő magyarázkodás" (46. o.), „azok a hírek, miszerint" (49. o.), „a magyar mozgósítás felsorakozása" (65. o.), „éles reagálást fog kiváltani a román kormány felé" (55. o.), „Argetoianu Magyarországgal szembeni megmerevedése" (55. o. és hasonló jelenség a 72. és a 83. oldalon is) - csak ízelítőképpen. Vagy: „eloszlásuk kompakt módon jelenik meg" - tudhatjuk meg a magyar kisebbségről, és „szabadott" (72. o.) nyilvánosságra hozni München eredményeit. „Szabadna, de nem illik" - írta Mikszáth. Szembeszökő képzavarral is találkozunk a közreadó nagyívű külpolitikai prognózisában: „Az 1996. évi magyar-román alapszerződés után, ha lassan és gyötrelmesen is, de végbemenő pozitív folyamatok talán igazolják a szerző mérsékelt optimizmusát: az egyre inkább egységesülő és határok nélkülivé váló Európában előbb (de inkább utóbb) „happy enddel" záródik majd a romániai magyarság kérdése is, amelyet két világháború vérzivatara sem tudott nyugvópontra juttatni." (33. ο.) A többször előforduló „koncesszió" és „direkt" szavakat pedig teljes lelki nyugalommal lehet „engedménynek", illetve „közvetlennek" írni. A fordító járatlanságához adalék csupán a neolatin nyelvekben gyakori főnévi igeneves alárendelő szerkezetek „hogy"-gyal történő rutinszerű fordítása. A szó használata természetesen nehezen kikerülhető a magyarban, és néha nincs is erre szükség. De kifejezetten bántó, amikor egy oldalon tizenötször (például 74., 151. o.), vagy egy —jóllehet, többszörösen összetett — mondaton belül hétszer fordul elő ugyanaz a kötőszó (47. o.). Nem csoda, ha Chehádé Judit néhány francia fordítása pihentető élményt jelent az olvasónak. A fenti kötözködés értelmét vesztené akkor, ha kizárólag e fordítói ügyetlenségek fordulnának elő. Sajnos a történeti névanyag magyarra átültetése sem sikerült tökéletesen: a szovjet „Külügyi Népi Komisszariátus" értelmét magyarul a „külügyi népbiztosság" adja vissza, a „Népi Komisszárok Tanácsát" pedig értelemszerűen a „népbiztosok tanácsa". „Albert főhercegről" írva (aki egyébiránt „kifejtette nézeteit a kormány felé"), nem lehet kétségünk, hogy Habsburg Albrecht-ről van szó (49. o.), a „Koche-völgye" pedig nagy valószínűséggel a Küküllő-mentét jelöli (németül: Kokel) (130, o.). Székelyudvarhelynek nem lehetnek kiterjedt erdőségei, legfeljebb Udvarhely megyének (147. o.) és Moldova/Moldva nem összekeverendő Moldáviával (169. ο.). A „kétéltű repülőgépet" közkeletű nevén hidroplánnak hívják, „várvédelmi dandárok" helyett pedig szerencsésebb erődcsapatokról írni, csakúgy mint „motoros alakzatok" helyett gépesített vagy motorizált alakulatokról (170. o.). Sic! - szúrja be néhol a szövegbe Réti, amikor könnyen megfejthető elírásról van szó, mint Miskolc városa vagy Kristóffy József esetében, ám még ebbéli munkálkodásában sem következetes. Nehezebb esetekben nem töltött időt azzal, hogy utánanézzen a tényeknek. Ez teljesen érthető