Századok – 2001

FIGYELŐ - Urbán Aladár: A magyar külpolitika dimenziói 1848/49-ben. Gondolatok Kosáry Domokos könyvéről I/191

FIGYELŐ 199 kotmány kihirdetése után milyen lehetősége nyílt a fegyveres küzdelem leállítására, esetleg a megbékélésre. Kosáry ebben a fejezetben veszi részletes vizsgálat alá Teleki László és a párizsi lengyel emigráció 1849. évi kapcsolatát, a szerbekkel folytatott tárgyalásokat és a nem perspektíva nélküli román-magyar közeledést. Teleki már 1848 őszén Párizsba érkezve felvette a kapcsolatot a Czartoryski által vezetett lengyel emigrációs központtal, s azon keresztül más emigráns csoportokkal. A kölcsönös megismerés és az erőviszonyok felmérése 1849 tavaszán Teleki számára világossá tette, hogy a területi és nyelvhasználati kérdésekben vallott merev magyar álláspont nem tartható. Híres, május 14-én Kossuthnak írott levelében azt ajánlotta, hogy legyenek nagylelkűek, s vegyék tudomásul, hogy a népek „nemzetiségi életet" is kívánnak élni. A magyarság jövője attól függ — érvelt —, hogy miként teremt jó viszonyt a nemzetiségekkel. Ekkor írta le megdöbbentő jóslatát: „Nemcsak Ausztria halt meg, Szent István birodalma is." (177. o.) Az adott körülmények között szerinte Magyarország előtt két alternatíva áll: vagy megkísérli határait sértetlenül megőrizni, vagy némi „önlegyőzés" árán nemcsak a horvátokkal, de a szerbekkel is kiegyezni. Ez a levél még úton volt, amikor Teleki négy nap múlva egy olyan megbeszélésen vett részt Czartoryski palotájában, amely közép-európai összefüggésben vizsgálta a magyarok és a szomszéd népek viszonyát. Erről azonban a rendelkezésre álló információk nem egyértelműek. A lengyel diplomácia által készített és sietve szétküldött Jegyzőkönyv" a magyar nyelvű szakirodalmat is foglalkoztatta. Ezért Kosáry áttekintve a fejtegetéseket és a megbeszélésről szóló feljegyzést, úgy foglalt állást, hogy ezt a szöveget Teleki nem látta, s hogy a jelek szerint instrukciók hiányában nem a magyar kormány hivatalos álláspontját képviselte. (178-184. ο.) A lengyel diplomácia sietős lépése, amellyel megküldte ügynökeinek a Jegyzőkönyvet", feszültséghez vezetett Kossuth és Teleki között, s ennek is szerepe lehetett abban, hogy Teleki — mint erre korábban utaltunk — 1849 június végén lemondott megbízatásáról. A kötet ezen a fejezeten belül külön alfejezetben foglalkozik a szerb-magyar „patthelyzettel", amelynek megszüntetése érdekében a lengyel emigráció 1848 utolsó hónapjaitól komoly erőfeszítéseket tett. Magyar részről 1849 április győzelmeit követően Perczel Mór kezdeményezett olyan politikát, amely a békés viszonyok helyreállításával, amnesztia hirdetésével igyekezett a szerbeket megnyugtatni. Perczel megbízottja Kohlmann ezredes a Belgrádban tartózkodó lengyel diplomáciai ügynök segítségével olyan előrehaladott tárgyalásokat folytatott, amelyeken a szerb vajdaság kérdése is felmerült. Azonban épp ennek eltérő területi elképzelése volt az, amely a megegyezést szerb részről lehetetlenné tette. Ugyanakkor Kohlmann megbízása csak Perczeltől és nem a kormánytól származott. Ezt követően hivatalos megbízással Konstantinápolyba utazva, Belgrádban Andrássy Gyula folytatott általánosságban mozgó tárgyalásokat Garasanin „belügyminiszterrel" a magyarországi szerbeknek adandó engedményekről. A szerb követelések azonban Kossuth számára elfogadhatatlanok voltak. A minisztertanács június 6-i ülését követően Batthyány Kázmér a magyar diplomáciai megbízottakhoz küldött körlevelében „a megbékélés, illetőleg minden szövetkezés alapjául" három feltételt szabott: az állam egységét, területi épségét és a „magyar elem" szupremáciáját. (195. o.) Czartoryski azonban az utolsó pillanatig reménykedett abban, hogy