Századok – 2001
KISEBB CIKKEK - Gunst Péter: Marczali Henrik és a "kortörténetírás" I/181
KISEBB CIKKEK 183 saját kezdeményezésére megkérdezte Rudolf trónörököst, engedélyezné-e, hogy Marczali a monográfia harmadik kötetét neki ajánlhassa, a trónörökös azt válaszolta, bármilyen más munka esetében örömmel elfogadná a felajánlást, de egy II. Józsefről szóló munkáról szó sem lehet, ő nem foglalhat állást egy ilyen ügyben, még olyan formában sem, hogy engedélyezné a szerző részére az ajánlást.9 S persze korántsem csupán II. József személye került az érdeklődés, politikai és világnézeti viták homlokterébe a monográfia kapcsán. Mindazok az arisztokrata családok, amelyelmek egyik-másik őse 1740 után fontosabb tisztséget viselt az udvarnál, s ilyenek jócskán akadtak a Pálfíyak, Batthyányak, Széchényiek, Esterházyak, Zichyek, stb. között, személyes támadtatásnak fogták fel, ha akkor működő ősüket valamilyen okból nem kedvező színben tüntette fel a szerző. S ezek a családok még óriási hatalommal bírtak a 19. század végi Magyarországon. De még az ő lehetőségeik sem voltak foghatóak a katolikus egyházéhoz, amely rendkívül érzékenyen reagált minden kényesebb kérdésre a vallási tolerancia, az oktatáspolitika, stb. terén. Marczali a monográfia megírása során tapasztalta is az ellenérzéseket. Haynald kalocsai érsek a tanulmányi alappal kapcsolatos kérdésekről szólva úgy ítélte meg, „Marczali az egyház legnagyobb ellensége" Magyarországon.10 A második kötet megjelenése után hasonlóan elítélő megjegyzéseket tett a munkára Samassa József egri érsek is. Ezek a megjegyzések azért is fontosak voltak, mert mindkét érsekség levéltárának használatát maguk az érsekek engedélyezték, vagy tagadták meg a kutatási lehetőséget kérelmezőtől. Marczalitól a kutatási engedélyeket nem vonták meg, de ezek a jelzések mutatták, mennyire érzékenyek voltak az egyházak (a protestáns egyházak is) ezekre a kérdésekre, különösen az 1880-as években, amikor az egyházpolitikai kérdések többször is a parlament elé kerültek (s ezek vitáiban a történelmi munkák eredményei esetleg érvként szerepelhettek). Ha figyelembe vesszük, milyen kevés volt az egyetemi oktatói állás, hogy a kinevezés az uralkodó személyes hozzájárulásától függött (Marczali kinevezésekor az uralkodó magyarul tudó neves osztrák történetírókat kért fel munkáinak bírálatára), s hogy az egyház, a nagybirtokos arisztokrácia fontosabb családjai óriási befolyással rendelkeztek az udvarnál, így nem találjuk véletlennek, hogy 1867 után sem foglalkozott sok magyar történetíró a 18. század történetével. Az eufória, amely az Országos Levéltár s a megyei levéltárak kutathatóvá válása nyomán tört ki a magyar történetírók között, egészen az 1711-ig tartó történeti korszakig terjedt, de nem tovább. A történetírók túlnyomó többsége itt megállt, s nem volt hajlandó tovább haladni előre az időben. Nem kívánták vállalni a kockázatot. Egy-két elszánt vállalkozó persze mindig akadt kortörténetinek számító munkák megírására is. Horváth Mihály pl. az emigrációban megírta a reformkor és a szabadságharc történetét, vállalva természetesen annak a kockázatát, hogy munkája a források kutathatatlansága következtében elkerülhetetlenül hiányos lesz. Könyveinek nemzeti jellege, Horváth jó formaérzéke, lényeglátása végül időtálló, máig ható munkákat eredményezett, de persze meglehetősen egyoldalú módon. Tekintve, hogy az ellenzéki mozgalmakat belülről ismerte, de nem használhatta a levéltárakat, könyvei többet mondanak az ellenzék működéséről, mint a kormány-9 Marczali Henrik: Emlékeim. Nyugat, 1929. 10 U. o. Π. k. 301.
