Századok – 2001
KISEBB CIKKEK - Gunst Péter: Marczali Henrik és a "kortörténetírás" I/181
187 KISEBB CIKKEK Gunst Péter MARCZALI HENRIK ÉS A „KORTÖRTÉNETÍRÁS"1 A modern magyar történetírásban a kortörténeti korszak kutatása, feltárása és bemutatása, a mindenkori kortörténetírás sohasem játszott olyan előkelő szerepet, mint a nyugateurópai, az angol, a francia vagy akár a német történetírásban. Míg ezekben az országokban a legjobb, a legnevesebb történetírók foglalkoztak ezekkel a korszakokkal, nálunk a műfaj alárendelt maradt. Egyes történetírók szenteltek ugyan kisebb-nagyobb írásokat kortörténeti kérdéseknek is, de a műfaj maga a magyar történetírásban gyakorlatilag egyáltalában nem játszott szerepet. Ennek nem utolsó sorban egzisztenciális okai voltak. A helyzetet könnyebben megértjük, ha megvizsgáljuk, mit is nevezünk kortörténetnek. Azt az időszakot, a közvetlen tegnaptól—mondjuk—az utolsó száz éven át visszamenőleg, amelynek levéltári forrásanyagát még egyáltalában nem, vagy csak erős korlátozásokkal lehet felhasználni, s amelynek problematikája még teljes mértékben része mindennapi érzésvilágunknak, politikai, társadalmi előítéleteinknek. S persze ez az időszak, amelyre vonatkozóan még működik az emlékezet, amelynek a tanúi még élnek vagy amelynek tanúi annak idején elmesélték élményeiket, tapasztalataikat utódaiknak. Ma ez a korszak világszerte az 1914 utáni időszak, ezek azok az évtizedek, amelyeknek levéltári forrásait már csakigen ritkán zárják el a kutatás elől, hiszen a világháború szinte minden korábbi érdeket megsemmisített, annál inkább alakultak ki újabbak, amelyek még ma is korlátozzák a történeti kutatást. S persze minél közelebb van egy-egy téma a mához, annál erőteljesebbek ezek a korlátozások. Korábban is így volt ez, csak mára talán kevésbé látszanak a kutatási nehézségek, azok a fékek, amelyek leblokkolták, esetleg teljesen lehetetlenné tették a történeti kutatást. A két világháború között, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után lehetségessé vált az 1848-tól 1914-ig tartó évtizedek levéltári anyagának feldolgozása, amire 1914 előtt gondolni sem lehetett. 1867 után ugyan megnyíltak az állami és megyei levéltárak Magyarországon, de az 1848 utáni évtizedek forrásait egyáltalában nem, a 19. század első felének forrásait pedig csak korlátozottan lehetett felhasználni. A korlátozások részben a levéltári intézmények részéről kerültek megállapításra, részben azonban a történetírók lelkiismeretén, felfogásán, politikai nézetein keresztül érvényesültek, hiszen már nem volt cenzúra. Belső cenzúra azonban működött, a történetírók józan helyzetértékelése. Az udvari központi levéltárak (a Haus-, Hof- und Staatsarchiv s az ún. titkos levéltár) az uralkodó ill. kabinetirodája közvetlen felügyelete alatt álltak, s ezek anyaga erős korlátok között volt csupán használható még a már kevésbé érdekes 16-17. századra vonatkozólag is. így volt ez még inkább a 18., vagy a 19. századi források terén. Hogy milyen mértékű és irányú volt ez a korlátozás, arra elég egyetlen példa. Amikor Marczali 1 A szerző Marczali Henrik működéséről korábban megjelent tanulmányai a Századok 1987. (903-922.) és 1990. (275-296.) évfolyamában jelentek meg.
