Századok – 2001

FOLYÓIRATSZEMLE - Brinks; Jan Hermán: A hollandok; a németek és a zsidók VI/1493

1494 FOLYÓIRATSZEMLE a bankok itták meg a levét, hanem szinte kivétel nélkül magánszemélyek, akik komoly pénzeket fektettek be a cári Oroszországban. A szóban forgó összeg ráadásul meghaladta Hollandia egy éves állami kiadásainak összegét, az 1 milliárd guildent. Az anyagi veszteségek miatt érzett harag nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a holland polgárság igen fogékonyan reagált Hitler kommunizmus-ellenességére, s a német diktátorban a legmegbízhatóbb védelmet látta a vörös veszéllyel szemben. A holland és a német hatóságok már 1935-től kezdve hatékonyan együttműködtek a „marxista és zsidó elemek" letartóztatásában. A holland kormány kooperatív magatartása főként arra vezethető vissza, hogy attól tartottak, az 1935. január 13-án tartott népszavazás döntésének értelmében a Német Birodalomhoz csatolt Saar-vidékről menekülthullám érkezik országukba. Feltételezésük beigazolódni látszott. Számos — Hitler hatalomra kerülése után Hollandiába menekült — baloldali és/vagy zsidó származású német állampolgár döntött az áttelepülés mellett. Amszterdam főügyésze ezért titokban tiltakozó levelet intézett a német igazságügyi miniszterhez. A levélben kifejtette, hogy a „nemkívánatos baloldali bajkeverők" kiszűrése és elkülönítése céljából szükségesnek látja, hogy koncentrációs lágereket állítsanak fel. 1935 márciusában meg is nyitottak egy gyűjtőtábort Utrecht szomszédságában. Később, 1940-ben a német menekültek számára létrehozták a westerborki lágert, amelyben 750, a Német Birodalomból menekült zsidót különítettek el. A szerző megjegyzi, hogy a tábort előzőleg Vilma királynő egyik vidéki rezidenciájának közelében akarták felállítani, ám a királynő az eredetileg kijelölt helyszínt túlságosan közelinek, s a kilátást zavarónak találta. Brinks példák sorával illusztrálja, hogy mind a holland hatóságok, mind a holland elit németbarát érzelmeket tápláltak. Julianna holland hercegnőnek a német származású Bernhard zur Lippe-Biesterfeld herceggel kötött 1937-es esküvői szertartásán is kitűnt, milyen szívélyes kapcsolatban állt a holland elit a náci Németországból érkezett vendégekkel. A vőlegényt — aki bátyjával együtt a Reiter-SS (náci elitalakulat) tagja volt — az esküvői ceremónián aktív nemzetiszocialista barátai állták körül. A házasságkötést megelőző ünnepi gálán elhangzott a hivatalos náci induló, a Horst Wessel-dal. A meghívottak egy része — köztük a menyasszony mellett álló Adolf von Mecklenburg báró — pedig náci karlendítéssel üdvözölte az egybegyűlteket. A németbarát érzelmek a médiumokat is megfertőzték. A Nieuwe Rotterdam.se Courant című laptól az állam és gazdasági érdekeket szem előtt tartó laptulajdonosok már 1936-ban kirúgták azokat a zsidó munkatársakat, akik túlságosan kritikus hangnemben számoltak be a Németországban zajló eseményekről. A holland megbékélési politika ellenére sem sikerült azonban elkerülni a német inváziót, amely 1940. május 9/10-én bekövetkezett. Az öt éven át tartó német megszállás alatt — többek között — a hollandiai zsidóság háromnegyed része is odaveszett. Ám a két ország közötti gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok a nemzeti traumaként megélt megszállás ellenére sem szakadtak meg, sőt, vezető körökben sokan eredményesen alkalmazkodtak a szituációhoz, és igyekeztek hasznot húzni a megváltozott körülményekből. 1941 februárjában szerveztek ugyan Hollandiában egy szimpátiatüntetést a zsidókért, ám az üldözöttek valójában nagyon kevés segítséget kaptak. Számtalan esetben jelentették fel őket épp holland szomszédaik. Anna Frank naplójából az olvasók is értesülhettek róla, hogy a bujkáló családot valószínűleg a holland szomszédok jelentették fel (más elképzelések szerint maguk a holland bújtatóik — B. K.). Igaz — idézi a szerző Simon Wiesenthal érvelését —, Hollandiában kevés háznak volt rejtekhelynek alkalmas pincéje, sokkal többet tehát amúgy sem tehettek volna. Nem hagyható figyelmen kívül továbbá — mutat rá az írás szerzője —, hogy számos holland zsidó menekült meg a kényszermunkától és a koncentrációs tábortól azáltal, hogy csatlakozott a földalatti ellenálláshoz. Brinks arra is rámutat ugyanakkor, hogy eddig jóval több figyelmet kapott a koncentrációs táborokon belüli nem-zsidó holland állampolgárok ellenállása, mint azoknak a zsidóknak a sorsa, akik — részben a gazdasági és politikai érdekek által motivált holland hatóságok közreműködésével — életüket vesztették ezekben a táborokban. Nem tartható tovább az a nézet sem, amely szerint a hollandoknak fogalmuk sem volt arról, mi lehetett a deportált zsidók sorsa. Anna Frank például 1942. október 9-én leírta a naplójába segítőjüktől, Miep Giestől hallott — s az angol rádióban is megerősített — híresztelést, amely szerint a zsidókat a Német Birodalomban elgázosítják. (Vitatható ugyanakkor, hogy mind a napló szerzője, mind későbbi kiadói által többször is átdolgozott írás mennyire bizonyító erejű. Egyéb források is megerősítik azonban, hogy a borzalmakról már 1942-ben is szivárogtak ki hírek. Am ekkor a hollandokhoz hasonlóan más országok politikai vezetése, s zsidók közösségeinek vezetői is kétkedve fogadták azokat. — B.K megj.) Miután Vilma királyné és a kormány elmenekült, a holland c.vi; szolgálat aktívan köz-