Századok – 2001
FOLYÓIRATSZEMLE - Grupp; Péter: Antiszemitizmus és zsidókérdés a Külügyminisztériumban a Császárság és a Weimari Köztársaság idején VI/1487
1488 FOLYÓIRATSZEMLE ilyen kérdés nem felel meg az alkotmányban foglaltaknak. Ellenben Dr. Wolfsberg, aki 1922-ben jelentkezett egy állásra a Külügyminisztérium „zsidó ügyosztályán", életrajzában annyit válaszolt: mózesvallású. így igen nagy a veszélye annak, hogy a kutató öntudatlanul is nemzetszocialista kategóriák alapján válaszolja meg a feltett kérdést. A kortársak számára azonban egy zsidó akkor is zsidó maradt, ha kitért. Két példán illusztrálható ez az állítás: az egyik Felix Bamberger hegeliánus író és publicista személyén, akit Bismarck nevezett ki párizsi konzulnak. Zsidó szülők gyermekeként a katolikus gimnáziumot látogatta és a „vallás" rovatba katolikust írt. Jellemző az e mellé fűzött „sic!" 'megjegyzés. Valaki a Külügyminisztériumban nem találta elfogadhatónak Bamberger katolicizmusát és továbbra is zsidónak tekintette őt. Ugyanakkor a „Neue Deutsche Biographie"-ban megjelent életrajza is „izraelitaként" említi. A második példa, Richard Meyer ugyan személyi aktája szerint evangélikus volt, 1935-ben mégis zsidó származása miatt bocsátották el. Mindezek jelzik azt a nehézséget, mellyel a kutatás jár. Az azonban minden bizonnyal megállapítható: a Külügyminisztérium legfontosabb osztályán, a politikai ügyosztályon zsidók alig játszottak szerepet. Ellenben Max von Phillippson, Bismarck idejében a kereskedelempolitikai osztály egyik vezetője zsidó származású volt, és a gyarmatügyi osztály alkalmazottainak sorában is dolgoztak zsidók. Magában a diplomáciai testületben pedig csak egyetlenegy olyan zsidó diplomata ismert, aki zsidóságát nyíltan vállalva képviselte a vilmosi Németországot külföldön: Albert von Goldschmidt-Rothschild. Nem kevésbé nehéz megállapítani a Külügyminisztériumban dolgozó német diplomaták hozzáállását a zsidókérdéshez, illetve a zsidókhoz. A diplomaták jelentéseikben többnyire hivatalos hangot ütöttek meg és a tényekre szorítkoztak. Zsidókkal kapcsolatos általános megjegyzések a feljegyzésekben a császári, illetve weimari köztársaság idejéből alig fordulnak elő, így csak egyes „leletekre" támaszkodhat a kutató, ha a kérdésre választ keres. A nemesi származású, politikai ügyosztályhoz tartozó diplomaták többnyire osztották a német arisztokrácia averzióit a gyorsan felemelkedett zsidó nagypolgársággal szemben, ami egyfelől az irigységből, másfelől pedig a deklaszszálódástól való félelemből származott. Valószínűleg ez rejlett Friedrich von Holstein tiltakozása mögött is, aki élesen kikelt a zsidók külügyi szolgálatban való alkalmazása ellen. A lekicsinylő megjegyzések 1914 előtt napirenden voltak, különösen Herbert von Bismarck jeleskedett ebben. Egyéb példák, mint Otto von Bismarck esete, akiről köztudott volt, hogy minden neki nem tetsző tulajdonságot rögtön zsidónak bélyegzett, jelezték, a zsidókról kialakult vélemény nem sokban különbözött a politikai, polgári-arisztokrata elit köreiben elterjedt nézetektől. A zsidó vagy fennhéjázó parvenü, vagy alázatos úr volt; a szimpatikus zsidó kivételt jelentett — az ellenszenves zsidó pedig tipikus jelenségnek számított; ha a zsidó teljesen asszimilálódott akkor szemére vetették, hogy titkolja származását, -— ha vállalta zsidóságát, akkor idegenségét hangsúlyozták. Ambivalens, irracionális, egysíkú kép volt ez, melynek alapját a zsidók eredendő elutasítása képezte. Zsidó ügyek soha nem játszottak kiemelkedő szerepet a német külpolitikában. Ettől függetlenül, mégiscsak felvázolható a Külügyminisztérium ilyen irányú tevékenysége. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy a zsidó ügyekben való eljárás módját kizárólag a német érdekek határozták meg. Az első világháborúig a „zsidó ügyek' ' másodrangú szerepet játszottak, s többnyire bizo- j nyos kelet-európai országok, így Románia, illetve Oroszország és a török birodalom kapcsán merültek fel. A jelentésekben szó esett az oroszországi pogromokról, melyeket általában „sajnálatosnak" ítéltek meg a jelentések írói, ugyanakkor érezhető volt a félelem egy esetleges — feltartóztathatatlan — menekültáradattól. A Külügyminisztérium kiegyensúlyozott kapcsolatokat tartott fenn a nemzetközi zsidó segélyszervezetekkel is, sőt támogatta munkájukat, de csak addig, míg az a német külkapcsolatokat és érdekeket nem veszélyeztette. Egyedül az Alliance Israelite Universelle német csoportját kísérte gyanakvás, mivel azt bizonyos német diplomaták a francia propaganda eszközének tartották. Maga a cionizmus is élénk érdeklődést váltott ki a Külügyminisztériumban, noha a külügyi szolgálat vezetői a szoros török-német kapcsolatok miatt jóval visszafogottabban nyilatkoztak a mozgalomról és annak céljáról mint II. Vilmos, aki a bázeli konferenciát követően több nyilatkozatában is támogatta a tervet. Az első világháború idején, mikor a német zsidóság meghatározó részt vállalt a háborús erőfeszítésekből, a Külügyminisztérium is felhasznált zsidókat a maga céljaira. így például Nahum Goldmann a sajtóosztályon dolgozott, a zsidó segélyszervezetekkel pedig szoros együttműködés alakult ki, már csak a nem elhanyagolható propagandatevékenységük miatt is. A
