Századok – 2001

FOLYÓIRATSZEMLE - Ulbricht; Justus H.: A Bauhaus üdvözlése és búcsúja Weimarban VI/1485

1486 FOLYÓIRATSZEMLE Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a Bauhaus, a „hagyományos" főváros és vidék, népi művészet és modern művészet ellentétpárjában egyértelműen a „negatív pólust", a lázadóan űjítót, a rombolót testesítette meg. így a kísérletező, „polgárpukkasztó" Bauhaus szükségszerűen irritálta a politikai és szociális feszültségektől elbizonytalanodott, gazdasági nehézségekkel küszködő, biztonságra vágyódó Weimart. A Bauhaus elleni támadások 1919 decemberében kezdődtek meg. Ezekhez a „casus bellit" egy Bauhaus-tanítvány és expresszionista festő, Hans Gross szolgáltatta, aki egy weimari egyesületnek a Bauhausról szóló vitaestjén antiszemita, jobboldali művészetkritikájával a weimari konzervatív közönség régóta felgyülemlett indulatait fogalmazta meg. A vitaesten jelenlévő Bauhaus-ellenes, többségében jobboldali gondolkodású értelmiségiek kitörő örömmel fogadták Gross beszédét, akit ezért egy-két nappal később Gropius a Bauhaus egész közössége előtt vont felelősségre. Ez a lépés kiváltotta a Gross-szal egyetértők haragját. A légkör elmérgesedését jelezte a Bauhaus-gyűlésen felvett jegyzőkönyv első mondata is, mely szükségesnek látta megjegyezni, hogy a jegyzőkönyvvezetők nem zsidók, hanem németek. Gross mögött azonban nemcsak a weimari Bauhaus-ellenzők sorakoztak fel, hanem a Bauhaus diákjai közül is jó néhányan. Gropiushoz benyújtott petíciójukban hangsúlyozták, hogy a Gross elleni „intézkedéseket" német érzéseik megsértéseként fogják fel, ugyanakkor követelték a Bauhaus tevékenységének „német nemzeti" alapokra való helyezését. Megvádolták a Bauhaus vezetését azzal is, hogy külföldi diákokat minden szempontból előnyben részesít a „birodalmi németekkel" szemben. Ez a vádpont azután egyre többször bukkant fel a Bauhaus-ellenes kifakadásokban. A Bauhaus falain eddig kívül maradó politikai csatározások begyűrűzése — hiszen az intézet és a város közötti kezdeti művészeti véleménykülönbségek ekkorra már a politika síkjára helyeződtek — súlyosan érintette Gropiust. De hiába próbálta a belső békét szigorú, a diákokat politikai tevékenységtől eltiltó határozatával megóvni, a Gross-ügy kapcsán fellobbant indulatokat nem tudta megfékezni. Az egyértelmű politizálást bizonyította az a tiltakozó beadvány is, melyet 49 neves weimari közéleti személyiség nyújtott be a tartományi kormányhoz a Bauhaust most már kommunista és spartakista tevékenységgel, a hagyományos német kultúra, illetve a Weimar által képviselt értékek semmibevételével vádolva. Éppen ezért követelték a tiltakozók a régi, német hagyományok szellemét képviselő művészeti iskolák visszaállítását. A nyílt támadásra Gropius először egy, az államminisztériumhoz intézett írásában reagált, igyekezvén pontról pontra megcáfolni a vádakat. Támogatoi pedig egy nyílt levelet jelentettek meg, melyben a weimari „kultúrharcot'' generációs konfliktusként értelmezték. A nyílt levél aláírói közt a kor legkiválóbb, leghaladóbb személyiségei szerepeltek, így Harry Graf Kessler. Edwin Kedslob a liberális politikus, vagy a művészettörténész Wilhelm Köhler. A támadások azonban fokozódtak; a Bauhaus-ellenzők gyűléseket szerveztek, és ahogyan Gropius egy Theodor Heusshoz írt levelében fogalmazott, ezek a gyűlések egyben német-nemzeti demonstrációkká váltak. A kezdetben helyi, provinciálisnak ítélt vita a Bauhaus mellett illetve ellen pedig, ekkorra már a modern német művészet egészét érintette. 1919/20 fordulóján, a helyzet elfajulásával Gropius szükségesnek tartotta Edwin Redslobnak, a birodalmi művészeti ügyek vezetésével megbízott politikusnak közvetítőként való bevonását. Redslob egyértelműen a Bauhaus mellett foglalt állást, kijelentve, hogy a weimari klaszszicizmus örökségének szelleme a Bauhaus tevékenységében él tovább. Hasonlóképpen gondolkodtak a tartományi kormány tagjai is, akik minden tamadás ellenére kitartottak Gropius mellett. A berlini támogatáson kívül a tartomány más városaiban — Erfurtban, Jénában — megfogalmazott szolidaritás is erősítette Gropius helyzetét. Az e helyeken működő avantgarde művészcsoportok számára világos volt, hogy a Bauhaus elleni hadjárat az ő tevékenységüket és létüket is veszélyezteti. Az antiszocialista, antiszemita gondolatoknak a modern művészeteket ellenző szemlélettel való összekapcsolódása ezekben a városokban is — az egész weimari köztársaságban — fokozta a politikai légkör feszültségét. A Bauhaus ellenzői, a kifejezetten rossz gazdasági viszonyokat kihasználva egy újabb érvvel, a tartomány krónikus pénzhiányára hivatkozva akarták művészetpolitikai céljaikat, vagyis a Bauhaus megszüntetését és a korábbi konzervatív szellemű művészeti iskolák visszaállítását elérni. A tartományi kormány által a Bauhausnak biztosított összegek kapcsán fellobbant vita ily módon a modern művészetek koncepciójának létjogosultsága körül forgott. Ekkor még — 1922-ben — Gropius pártfogói, az SPD-ben, illetve az államtanácsban elegendő befolyással bírtak ahhoz, hogy a német-nacionalista képviselők ellenében a Bauhaust megvédjék és az anyagi támogatást biztosítsák.