Századok – 2001

FOLYÓIRATSZEMLE - Sahanov; A. N.: Sz. M. Szolovjov és V. O. Kljucsevszkij VI/1473

FOLYÓIRATSZEMLE 1473 évek elején folytathatták reformtevékenységüket. II. Katalinnak a Törvényhozási Bizottság számára készült Utasítása (Nakaz) -— a felvilágosodás szellemében — már tartalmazta a polgári szabadságjogok egy részét és az orosz monarchia nyugati mintára történő átalakításának igényét. A szerző rámutat, hogy nem az orosz alkotmányos tendenciáknak a nyugatiaktól való megkésettségét kell hangsúlyozni, hanem az alternatívák fennmaradását. A francia forradalmat az orosz liberális és humanista kormányhivatalnokok először lelkesen fogadták, csak a később kibontakozó utópista szélsőségeket nem tudták elfogadni. Az utóbbi (és Pugacsov felkelése) azonban már nem állította meg az orosz kormányzó elit tervei további fejlődését. A. A. Bezborodko kiemelte, hogy a törvényeket mindenkinek tiszteletben kell tartani és hangsúlyozta a polgári szabadságjogok fontosságát. Végeredményben a 18. sz. második fele az orosz alkotmányosság új csúcspontja: a 19. sz. első negyede, I. Sándor reformjai előkészítő szakaszaként értékelhető. Szaharov körültekintően elemzi, hogy milyen belső és külső társadalmi, politikai és mentalitásbeli okokból következett a cár és reformer környezete tevékenységének ellentmondásossága. I. Sándor uralkodása kezdetén, 1801-ben Titkos Bizottságot hozott létre reformjai előkészítésére. A polgári személyiségi· és tulajdonjogok, a gondolat- és a felekezeti szabadság, végül a jobbágykérdés rendezése, másfelől a modern államigazgatás megteremtése először merült fel a legmagasabb szin-1 ten és egy törvénykönyvön belül. A korszak legnagyobb reformere, M. M: Szperanszkij alkotmánytervezetében olyan jogelveket és törvényalkotási, ill. végrehajtási mechanizmust találunk, amelyek ha megvalósulnak, akkor az ország szakított volna az autokratikus hagyományokkal. 1820-ban N. N. Novoszilcev tervezetének 91. cikkelye már a népképviseletről, a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak a cár és a választott szervek közötti megosztásáról szólt. A fentiek megvalósulása a polgári evolúció, az alkotmányos monarchia kibontakozását jelentette volna. I. Sándornak azonban figyelembe kellett vennie az orosz politikai eszmék és a tényleges helyzet közti ellentmondást; így a tervekből csak kis hányaduk vált valóra. Ebben a vonatkozásban a dekabrista dokumentumok („Alkotmányok") legfeljebb a törvényességgel szemben az erő és a radikalizmus primátusát proklamálták. Az 1840-es évektől Oroszországban immáron megjelentek (titkos szervezetekbe tömörülve) a terrorista, radikális politikai erők. így érthető a kormányzati konstitucionalizmusnak az 1860-as évekig tartó visszahúzódása. A fenti irányzatban a politikai kérdések „a nagy reformok idején" az évtized közepéig háttérben maradtak. Ezt követően pedig Ρ A. Valujev reformterve visszalépést jelentett az 1825 előttiekhez képest. A társadalmi feszültség éleződése és a narodnyik terror közepette született 1880 tavaszán M. T. Lorisz-Melikov reformterve, amelyben hangsúlyt kapott a törvényességhez való visszatérés és a nemesség, a zemsztvók és a dumák képviselőinek bevonása a gazdasági döntésekbe. A bizottsági anyagok alapján Szaharov rámutat, hogy a tábornokot a történészek már nem gonosz diktátorként, hanem nagy államférfiként értékelik, aki több vonatkozásban példát adott a cárizmus utolsó reformereinek. II. Sándor halála után azonban utódai alkalmatlanoknak bizonyultak a reformok továbbvitelére, miközben a kormányon kívüli mérsékelt alkotmányos és a radikális politikai erők nyomása erősödött. A 20. sz. elején ugyan még történtek próbálkozások a kormányzati konstitucionalizmus továbbvitelére. II. Miklós manifesztumain kívül mi elsősorban Sz. Ju. Witte memorandumát emelnénk ki a polgári jólét és szabadság kiterjesztésére szolgáló reformokról. Ugyanígy fontosnak véljük R A. Sztolipin elgondolásait a társadalmi nyugalom helyreállításáról és azt követően a komplex reformokról. Szaharov jól érzékelteti, hogy a monarchia bukása előtti és utáni időszakban a kadetok és az 1917 februárját követő Ideiglenes Kormány alkotmányos tervezeteiben lelhetők fel azok az alapelvek, amelyek megvalósításával elkezdődhetett volna a felzárkózás a haladó nyugati polgári demokratikus rendszerekhez. 1917 után azonban a vágyaikban csalódott és nem a polgári értékeken nevelkedett tömegek és az előbbieket kihasználó egyes vezetők a totalitáriánus diktatúra felé nyitottak utat. Otyecsesztvennaja Isztorija, 2000. 5. 3-38. K.J. Sahanov, A. N. SZ. M. SZOLOVJOV ÉS V. O. KLJUCSEVSZKIJ Az 1861. évi jobbágyfelszabadítás utáni orosz historiográfia, tágabban pedig a liberális gondolkodás fejlődéséről alkothatunk képet, ha összehasonlítjuk a korszak két legnagyobb történetírója, Sz. M. Szolovjov (1820-1879) és V O. Kljucsevszkij (1841-1911) munkásságának sajátosságait. Napjainkig három álláspont alakult ki a két tudós kapcsolatáról. Egyesek Kljucsevszkijt