Századok – 2001

KÖZLEMÉNYEK - Kenyeres István: A végvárak uradalmainak igazgatása és gazdálkodása a 16. században VI/1349

1356 KENYERES ISTVÁN felett ő rendelkezett.2

2

Mindkét adatsorral kapcsolatban — túl azon, hogy egyik sem terjed ki a királyi Magyarország valamennyi megyéjére — feltétlenül utalnunk kell arra, a fentebb már kifejtett a tényre, hogy a királyi birtokok tényleges gyarapodása az 1550-es, 1560-as években válik majd számottevővé, tehát a Maksay és az Acsády által közölt adatok tulajdonképpen egy átmeneti időszak viszonyait tükrözi, a királyi birtokok aránya 5-7%-nál minden bizonnyal nagyobbra tehető a század második harmadában. Az adatok alapján ugyanakkor egyértelmű, hogy a nemesi birtok nyomasztó fölénye a kincstári birtokgyarapítások ellenére is fennmaradt. Ezt a folyamatot azonban a kora újkorban koránt sem kell tragikusnak felfognunk, hiszen Európa legtöbb területén a kincstári bevételek fő forrása már nem a kincstári birtokok, hanem sokkal inkább a regálék, kereskedelmi vámok és az állami adók voltak. A Magyarországon tapasztalt kincstári birtokgyarapodás — összevetve például az örökös tartományokéval, vagy Lengyelországgal — így is figyelemre méltó, és okait minden bizonnyal joggal kereshetjük a permanens hadi helyzet által diktált kényszerűségben.2

3

Önmagában a királyi birtokok számának növekedése nem is országos szinten volt igazán számottevő, hanem abból a szempontból volt meghatározó, hogy jelentős részük a végvárrendszer fő váraivá épültek ki (Sziget, Kanizsa, Komárom, Érsekújvár, Léva, Csábrág, Tokaj, Szatmár). A királyi birtokok számának gyarapodása azonban Ferdinánd uralkodásának második felével véget ért és Miksa, majd különösen Rudolf kormányzása idején megkezdődött az uradalmak elzálogosítása, majd pedig donatio mixta formájában történő eladományozása. Ebben az esetben a leendő birtokos nemcsak érdemei miatt kapta meg a birtokot, hanem jelentős összeget kellett fizetnie, ezért hívták vegyes adományozásnak. A folyamat elsődleges oka az állandó pénzhiány volt, így az uralkodó a végvárvonal mögött fekvő, vagy kevésbé jelentős stratégiai jelentősséggel bíró birtokok elzálogosításából kívánt összegeket előteremteni (pl. Trencsén, Csábrág, Árva, Bajmóc, Diósgyőr, Sárospatak, Munkács stb.). Hozzá kell tennünk azonban, hogy a legtöbb esetben az uralkodó nem készpénzt kapott a zálogbirtokért, hanem így kívánta kielégíteni ideiglenes jelleggel a kamaráknak egy-egy magánfoldesúr felé fennálló tartozásait, amelyek többnyire hadiszállításokból (elsősorban élelem, gabona, bor szállítása) és a katonaságnak hitelezett zsoldösszegekből halmozódtak fel. Ugyanakkor mégsem állítható az, hogy a Habsburg uralkodók és kamaráik hanyag kincstári politikát folytattak, hiszen, ha végigtekintünk néhány zálogügyleten, akkor megállapítható, hogy a kamarák mindig igyekeztek olyan feltételeket szabni, hogy a későbbiekben lehetőség nyíljon a birtokok visszaváltására.24 22

Acsády Ignác: A magyar nemesség és birtokviszonyai a mohácsi vész után. Budapest, 1890. /Értekezések a történeti tudományok köréből. 9/14./ passim. Maksay F.\ Magyarország birtokviszonyai i.m. I. köt. 4. 23 Az örökös tartományokra Id.: Knittler H.: Habsburgische „Domänen" i. m. 65-89. A lengyelországi viszonyokra Id.: Matuszewski, Jacek: Die Verpfandung der Krongüter und Nutzungssystem der Herrschaftsgüter der Regierenden in Polen des 15. und 16. Jahrhunderts. In: Polen und Österreich 30-46. 24A folyamatra általában: Szekfű Gy.: Magyar történet i. m. 195-202. Trencsén várának 1564. évi elzálogosítását II. Miksa császár azzal indokolta, hogy az ország legfontosabb szükségletét, azaz