Századok – 2001

TANULMÁNYOK - Hegyi Klára: Magyar és balkáni katonaparasztok a budai vilajet déli szandzsákjaiban VI/1255

KATONAPARASZTOK A BUDAI VILAJET DÉLI SZANDZSÁKJAIBAN 1295 takarja, akik nemhogy eltűntek volna, hanem éppenhogy megszaporodtak, csalinem minden településen találhatók meg. A fogyó müszellemek és a már nem jegyzett primityurok helyébe belépett viszont két olyan kategória, amellyel sem előtte, sem később, sem másutt nem találkoztam. Az első azoknak az embereknek a csoportja, akiknek a neve fölé az összeíró a miri szót írta, amelynek jelentése 'kincstári, állami'. Első ránézésre a bírákhoz és a primityurokhoz hasonlónak képzeli őket az ember: nyilván csak a kincstárnak járó adót, a dzsizjét fizették. Az összeírt családfők és a dzsizje-hánék, illetve kapuk számait bogarászva viszont az derül ki, hogy többségük valóban csak dzsizjével tartozott, egy részük azonban a dzsizje alól is mentes volt, esetükben a 'miri' szó nehezen magyarázható. A másik, új kategóriába tartozók neve fölött a maktu szó áll, ami átalányfizetést jelent. S valóban, a maktu mellé mindig odaírták az átalány 150 és 650 akcse között mozgó, leggyakrabban 200-300 akcsés értékét, amit soha nem számítottak bele a falu földesúri jövedelmei közé, tehát ez is a kincstárba folyt. Az első probléma az, hogy a miri és maktu emberek által fizetett összegek nem szerepelnek a kincstári bevételeknek az egyes náhijék öszszeírásának legvégére írt tételei között, nem tudom, mért nem. A másik, témánk szempontjából ennél lényegesebb kérdés, hogy mi a különbség a két kategória között, és hogy tagjaik valamiféle, meg nem határozott, de kétségtelen adókönynyítésük ellenében tartoztak-e katonáskodással. Az első kérdés legalábbis elkenhető: a miri kategória többféle adómentességet élvezett, a maktu megalkudott a summájáról, s ettől lett szabados. Azt viszont csak valószínűsíthetjük, hogy mentességeik ellenében katonáskodást kellett vállalniuk. Ez következik a délszláv-vlah népesség és a katonaparaszti szervezetek Balkánon megismert egész rendszeréből, és ezt támasztja alá a kenézek számának további erős emelkedése is. Az 1570 körüli 12 kenézzel szemben 1578-ban 31-et jegyeztek be a defterbe. Azután, hogy a falvak nagy többségének élén ott álltak az egyre kevesebb katonai hatáskörrel és egyre több elöljárói feladattal felruházott primityurok, a kenézek közel megháromszorozódását csak a katonaparaszti réteg továbbélése és megerősödése követelhette meg. Ha ez a sok bizonytalansággal terhelt sejtés helyes, 1578-ban a szegedi szandzsák balkániaktól lakott öt kerületében 45 müszellem, 65 miri- és 29 maktu-státuszú ember, valamint 31 kenéz, összesen 170 szabados katonaparaszt élt, és szolgálta valamilyen formában a hadsereget. Lehet, hogy jobbára csak segédszolgálat hárult már rájuk, mert ha a minden alól felszabadított, „főállású" lovas müszellemek alkalmatlannak találtattak a portyázó végváriakkal szemben, még inkább annak kellett lenniük részlegesen felmentett, „mellékállásban" katonáskodó paraszttársaiknak. A 170 katonaparaszt talán kevésnek látszik, pedig nem az: ez idő tájt Szeged népesebb, székhelyhez illő katonaságát nem számítva a szandzsák összes várában 300 körül járt azoknak a katonáknak a száma, akik a budai kincstárból húzták zsoldjukat. A balkáni népesség körében a katonaparasztok aránya érzésem szerint nagyobb volt, mint amekkora az összeírások biztos adataiból kiolvasható, és több helyen, többféle módon szolgáltak, mint ahogy azt a különböző típusú, hivatalos listák felmérni engedik. A rendszer valószínűleg az élet szabta, változó helyzetekhez és szükségletekhez igazodott, és mindig annyi parasztot rendelt katonáskodni,