Századok – 2001
TÖRTÉNETI IRODALOM - Azúa; Estibaliz Ruiz de: Budapest; 1956 (Ism.: Anderle Ádám) V/1249
TÖRTÉNETI IRODALOM 1251 egyházi, értelmiségi) reagálások nagy erejére, sokszínűségére, s arra is, hogy az ENSZ-vitákon a spanyol álláspont igen erőteljesen magyar 56-párti volt. A nagyhatalmak közönyös magatartása arra utalt, írja a szerző, „hogy Jalta egyezményei még érvényben voltak". Amíg az első öt fejezet eseménytörténetet mutat be, az utolsó három fejezet a forradalom utáni retorzió dimenzióit, illetve az általános tanulságokat próbálja megfogalmazni. Bibó István november 4-i példájára utal, ír az utolsó ellenálló csoportokról, melyek a fővároson kívül több városban igen erősek voltak. A Kádár-kormány kemény represszióját jellemzi konkrét példákon, s törekvését a rend helyreállítására, a hatalom konszolidálására, az MSZMP és a KISZ megszervezésére. A könyv adatai szerint a harcokban 3.000-n estek el, 13.000 volt a sebesültek száma. Több, mint 200.000-n elhagyták az országot, tízezrek ellen indult eljárás, ezreket ítéltek halálra, írja. Külön tárgyalja Nagy Imrének és társainak történetét, a bírósági eljárást s Nagy Imre utolsó beszédét. Külön elemzi azt a kérdést, miért nem előzetesen született a forradalomnak „forgatókönyve". A szerző úgy látja, három eltérő terv formálódott az októberi napokban, melyek a demokrácia eltérő modelljei alapján alakultak. Az egyik egy „reformált szocialista demokrácia" modelljét képzelte, ezt az ellenzéki kommunisták és szociáldemokraták képviselték, s a munkástanácsok jó része. A „nemzeti demokrácia" platformját a kisgazdák, a nemzeti parasztpárt politikusai és a 45-ös koalíció más tagjai képviselték. Bibó István volt a fő teoretikusa e felfogásnak, írja a szerző. A harmadik egy „konzervatív modell", amely a forradalom utolsó napjaiban Mindszenty bíboros körül formálódott, s a kardinális megnyilatkozásaira támaszkodott. Ε modellnek azonban nem voltak politikai vezetői és kevéssé voltak szervezettek. A szerző említ egy negyedik, nem demokratikus forgatókönyvet is, amely nem jelent meg szervezett erőként, de hangja és gondolatai, ha diszperz módon is, de megjelentek a forradalom napjaiban. Ruiz de Azúa azonban hangsúlyozza, a szovjet beavatkozás, a közös veszély fenntartotta a „forradalmi egységet", s „a katonai intervenció megakadályozta, hogy kiderüljön, mi történt volna a felkelés győzelme esetén, amikor eltűnt a nemzetet fenyegető idegen veszély". Vajon milyen politikai platformok születtek volna, teszi fel a kérdést. A könyv szerzője nem válaszol e kérdésekre, ám a magyar recenzens mintha ezeket az 1956-ban politikai programmá formálódni nem tudó „modelleket" látná újraszületni az 1990 utáni politikai pártszerveződésekben és politikai víziókban. Végül a szerző az utolsó fejezetben az 1956-ot érintő korábbi magyar interpretációkat tekinti át, egyfelől Berecz János változatát és a Pozsgay-féle „népfelkelés" felfogást jellemezve, másfelől a Nagy Imre és társai 1989. június 16-i újratemetésén Orbán Viktor beszédét részletesen ismertetve mutatja be 1956 újraírásának igényét. Nyugat-Európában Fehér-Heller véleménye hatott szerinte erősen, akik szerint Nagy Imre „az eurokommunizmus kezdeményezője és első mártírja volt". Végül Kende Péter árnyalt elemzését foglalja össze, aki az 1990 utáni demokratikus átalakulásban az 56-os magyar forradalom igazolását látja. A kis kötethez érdekes és fontos szövegeket kapcsol mellékletben a szerző, melyek a könyv gondolatmenetét hivatottak erősíteni. Egy részt közöl Nagy Imre 1956. november 1-jei nyilatkozatából (Litván könyvéből átvéve), ezt Mindszenty bíboros üzenete követi a forradalom utolsó napjaiból. Ezután egy Kádár-szöveg következik, amelyet az 1957. június 27-i KB ülésen mondott el, „megmagyarázva" szakítását Nagy Imrével. A forradalmi kormány utolsó nyilatkozatát (1956 november 4.) ugyancsak Litván könyvéből vette át. A Berecz János könyvéből vett rész címe: „Az 56-os forradalom kádárista verziója". Ε szöveggyűjtemény utolsó szemelvényét végül H. Kissinger: Diplomácia című - magyarul is olvasható - könyvéből vette Ruiz de Azúa, melyben Kissinger azt elemzi igen kritikusan, hogy a nyugati nagyhatalmaknak lettek volna lehetőségei a magyar 56 megsegítésére, de ennek még a szándéka sem fogalmazódott meg. A recenzens az 56-os magyar forradalom spanyolországi visszhangját kutatva talált rá e könyvre - késői spanyol visszhangjaként a magyar 56-nak. S anélkül, hogy e témát részletesen érintenénk, azt azért a magyar olvasónak el kell mondanunk, hogy ha egy egyszerű középkorú vagy idős spanyollal beszélgetünk, az 56-os magyar forradalomra biztosan emlékezik. A magyar Október 23 ugyanis tartós lenyomatot hagyott a spanyol közelmúlt emlékezetében is. Änderte Adám
