Századok – 2001
KÖZLEMÉNYEK - Szegedi Péter: "Futballvidékiség" a két háború között. A keleti régió V/1149
1180 SZEGEDI PÉTER fogásom. Én az egyletnek semmiféle ügyében részt nem vettem. Engem semmiféle ügyben fel nem kerestek. Amikor nálam jártak, megígértem, hogy segíteni fogok rajtuk, de csak anélkül, hogy az a város terhére menjen. [...] Sokkal nagyobb jelentőségűnek tartom a nemzet életében azt a sportot, ahol nem fizetnek a játékosoknak. Ezért a sportért többet vagyok hajlandó áldozni. Nem mondom, hogy ezeknek nem adok semmit, de ha így mennek a dolgok, akkor nem vagyok hajlandó adni semmit sem."10 3 Ennek a vonakodó, habozó álláspontnak nyilvánvalóak a gyökerei. A helyi vezetők nem tudtak azonosulni a profikkal, talán meg is vetették a hivatásos labdarúgókat. Viszont tudták, ez a sportág már nem a századelő igazából nem sok embert vonzó atlétikai- vagy tornaversenyéről szól. A bajnoki mérkőzéseknek bajnokságonként több százezer nézője, a sportújságoknak több százezer olvasója volt, a napilapokban egyre nagyobb teret kaptak a sporthírek: egy vidéki nagyváros sem tehette meg azt, hogy nem él azzal a lehetőséggel (kvázi várospropagandával), ami 1926-ban megadatott neki. A debreceni Bocskay vezetőinek taktikája így először az volt, hogy beszervezzék vezetőségeikbe a korszak jelentős újságíróit, s ezzel mintegy „kezükben tartsák" a helyi sajtót, vélhetően — hiszen nem lehet bizonyítani, hogy a beszervezés valóban taktika volt, s nem csupán a véletlen, vagy egyéb tényező műve — ezért lett vezetőségi tag Béber László, Tamássy László, Römer Richárd, Thury Levente, Farkas Lajos, Sz. Kovách Imre, sőt, egy ízben még a később háborús bűnösként kivégzett Kolosváry-Borcsa Mihály is. A klub vezetőinek ezek után az volt a feladatuk, hogy egyrészt nivellálják a Bocskay profi jellegét, másrészt a helyiek lokálpatrióta érzelmeire próbáljanak hatni. Az első volt a nehezebb. Nehéz értelmezni az újságíró cikkét, amikor arról írt, hogy Magyarországon a Bocskay mutatta meg, milyen a „becsületes professzionalizmus", és a csapatnál csupán a jelleg profi, a szellem azonban amatőr.104 A helyiek önérzetére könnyebb volt hatni, és Debrecenben ez különösképp nem jelenthetett problémát. A magyar reformáció és a magyar függetlenségi gondolat egyik legjelentősebb központjában nem volt nehéz az érzelmekre hatni, amit segített az egyesület igen találó elnevezése is (a névadó egy zsidó újságíró, Römer Richárd volt). Az egyik fővárosi csapat elleni mérkőzés előtt megjelent buzdító írás az egyik legjobb példa arra, hogyan próbálták kiaknázni az egyesület nevéből adódó jelentéstartalmakat, s ezzel mintegy doppingolni a játékosokat (s emellett a potenciális mecénásokra is hatni): „küzdjetek becsülettel, harcoljatok tüzes alföldi véretekkel az utolsó erőtökig, hogy megmutassátok kik vagytok, [...] mutassátok meg, hogy bennetek Bocskay acélos akarata és ereje rejlik."105 Az évente átutalt néhány ezer pengő segély szinte eltörpült a város legnagyobb jelentőségű és értékű beruházása mellett. 1934-ben adták át a 100.000 pengő költséggel felépült Nagyerdei Stadiont, mely 25.000 néző befogadására alkalmas, füves talajú pálya volt.10 6 Mint az ország első stadionjáról írtak a Buda-103 Debrecen, 1928. 10. 02. 104 Debreceni Független Újság, 1932. 07. 13. 105 Debrecen, 1927. 10. 16. 106 A stadionról részletesen: Hermann László'. Magyarország csodája lesz a debreceni Stadion. In Debreceni Független Újság, 1933. május 14.; Szegedi Péter: Volt egyszer egy Bocskay... A Bocskay Futball Club társadalomtörténeti megközelítésben. In Debreceni Szemle, 1998/4.': 630-633.
