Századok – 2001
KÖZLEMÉNYEK - Bebesi György: Vlagyimir Mitrofanovics Puriskievics. Az orosz szélsőjobb vezére a 20. század elején V/1125
KÖZLEMÉNYEK Bebesi György VLAGYIMIR MITROFANOVICS PURISKEVICS Az orosz szélsőjobb vezére a századelőn Bevezetés A rendszerváltás utáni tudományos kutatás érdeklődése a 90-es évek elejétől intenzíven fordult azok felé a társadalmi-politikai erők, pártok, érdekcsoportok felé, amelyek históriájával a korábbi időszak történetírása vagy politikai okokból, vagy az anyag hozzáférhetetlensége miatt nem foglalkozott. Az orosz rendszerváltás irányította a figyelmet a hatalmas, a 20. sz. történetét alapvetően meghatározó birodalom parlamentáris tradícióira, tehát főként az 1905-ös forradalomtól az 1917-ig eltelt időszakra, illetve azokra az extrém erőkre, amelyek kései utódjainak újbóli felbukkanása a 80-as évek második felétől még politikai elemzők körében is óriási meglepetést keltett. A szovjet típusú, marxistának mondott ideológiával elkendőzött orosz valóság mélyében mindig is benne voltak az évszázados tradíciók nyomán kialakult törésvonalak, berögződések. A szélsőjobb történelmi gyökereire a „Zsirinovszkij jelenség" kapcsán irányult a figyelem, hiszen a neofeketeszázasság megértését a mozgalom századforduló körüli forrásvidékének feltárása nyilvánvalóan jelentős mértékben elősegíti. Az orosz szélsőjobboldali radikalizmus az első forradalom során keletkezett, és történetének első időszaka 1917 februárjáig tartott. A feketeszázas szervezetek az egyeduralom hagyományos formáinak védelme érdekében, saját privilégiumaik és az önkényuralmi rendszer gépezetének megmentésére jöttek létre olyan korszakban, amikor úgy ítélték meg, hogy a kibontakozó „szmuta" azokat veszélybe sodorja. Tradícióik 1881-re nyúlnak vissza, amikor a narodovolec terrorral szemben titkos nemesi összeesküvő társaságok jöttek létre, (legismertebb köztük a „Szent Társaság" a Szvjasennaja Druzsina)1 amelyek felépítésükben a szabadkőműves páholyok alapelvei szerint szerveződtek, módszereikben pedig a az anarchista terrorizmus elveit tették magukévá, a Vitte2 által kidolgozott „mikroszkopikus behatolás" gondolatát, azaz az ellenség felkutatását és likvidálását. A másik 1 Vö: Bebesi Gy.: A feketeszázasság szervezetei előzményei. A Szent Csapat. Sétatér, Pécs 1997 márc.-ápr. szám. 65-85. 2 Sz. J. Vitte (1849-1915) polgári származású mérsékelten konzervatív politikus. Az odesszai egyetemen szerzett mérnöki diplomát és a déli vasutak igazgatójából küzdötte fel magát pénzügyminiszterré, majd a forradalom alatt miniszterelnökké. A porth-mouthi béke megkötéséért grófi címet kapott, ő fogalmazta a Π. Miklós aláírásával megjelent híres 1905. október 17-i kiáltványt. 1906 tavaszán kegyvesztett lett. Emlékirata a kor maradandó értékű dokumentuma.
